A pipások és a horgászok közös halmaza nagy, magam is szenvedélyes pergető horgász vagyok bár elég ritkán jutok le a vízpartra. Marad tehát legtöbbször a „szobapeca”, azaz a különféle szöveges, illetve videós horgász tartalmak nézegetése – és az álmodozás egy jól sikerült horgászatról. Ilyen videó keresgélés során akadtam bele pár éve Lovas Ferencbe, aki a mellett, hogy pipás, egy nagyon speciális, angol horgászeszköz, a Centrepin orsó szerelmese.

A beszélgetés közben is szeretett úszói körében, a műhelyben ül. Jellemző az őszinte, végtelenül szerény személyiségére, hogy többször is megjegyzi, ha nem azt kapom, amit vártam, ha nem elég érdekes amit mond, jelezzem nyugodtan, nem fog megsértődni. Szabadkozik, hogy hol van az ő élettörténete, érdekessége a Pipàs Arcok sorozat többi alakjától pedig sem fordulatokban, sem érdekességekben nincs hiány a Lovas Feri sztoriban.  Aztán persze, ahogy vártam, kb. 2 óra múltán nagyon nehezemre esik lassan lezárni a beszélgetést...még annyi mindenről nem beszéltünk, annyi tovább fejtendő szálat nyitott az ismerkedés. Ha egy jelzővel kellene összefoglalnom a röpke 2 óra alatt Feriről kialakított képemet, akkor azt hiszem a SZABAD jelzőt használnám. Remélem sikerül majd ebből valamit átadnom a posztban.

Kedves Olvasó, ha teheted, nézd meg ezt a Matula Műhely Live! által készített videót mielőtt elolvasod a posztot – ad egy kis kontextust a továbbiakhoz...

Kezdjük azzal, hogy be kell valljam, én a horgászattal kapcsolatos videóidról es képes-szöveges tartalmaidról ismerlek elsősorban, az csak később tűnt fel, hogy ott a pipa a szádban. Mesélj egy picit magadról, mit érdemes tudnunk rólad, mivel foglalkozol civilben, ha éppen nem a horgászol vagy Youtube Live-ot vezényelsz?

A munkámról nem szoktam sokat beszélni – nem mintha szégyellnivalóm lenne, csak éppen, ahogyan majd remélhetőleg átjön a beszélgetésünkből engem nem a munkám, a karrierem, ami meghatároz. A munka számomra nem az önmegvalósítás terepe, csak a szükséges eszköz, hogy eltartsam a családomat és a szabad időmben azzal foglalkozhassak, amivel szeretek. 22 évvel ezelőtt kerültem ki Angliába és egy kisebb megszakítással, de azóta is itt élek és dolgozom. Egy Szabolcs megyei mezővárosból származom. Angliába, Londonba gyakorlatilag angol nyelvtudás nélkül kerültem, az ismerősök azt mondtak ez egy jó hely, ráadásul nagy blues, és Jimmy Hendrix rajongó voltam (Hendrix fel is van varrva rám valahol).

Sosem felejtem, a Victoria Station-re érkeztem 2001 Május 14-én, ahol a kontaktom már várt rám, és már mentünk is a 73-as buszon a Stamford Hill-en lévő szállásra. Kicsit megszeppenve kérdeztem a srácot aki kijött elém: ugye akkor, ahogy megbeszéltük, lesz egy saját lakrészem, kis borotválkozó-tükrös fürdőszobám? Ö meg persze, mint aki már jól tudta, hogy mennyi nehézségen kell az embernek átverekednie magát egy új országban, mosolyogva válaszolt: persze, az lesz! Aztán persze évek, és nagyon sok munka kellett mire a saját, kényelmes otthon összejött.

Pizzafutárkodással kezdtem, mert motorozni azt tudtam – igaz meg kellett szoknom, hogy a „másik oldalon” kell menni. A fiatalabbaknak már szinte hihetetlen, de akkor még nem voltak elérhetőek a mobil navigációs eszközök, a kezemre ragasztotta a diszpécser a címet, én meg a falon lógó nagy térképen próbáltam memorizálni, hogyan is jutok majd oda. Gondolhatod, voltak kalandok, erről órákat tudnék mesélni. Ez a munka még aztán 2-3 évig kitartott, de aztán komolyabb terveink lettek a feleségemmel és valami jobban fizető állás után kellett néznem. A futárkodás szabadságát viszont nagyon élveztem, igy lettem végül speciális, egészségügyi készítményeket, vért, labormintákat szállító motoros futár. Ez aztán annyira bevált, hogy a mai napig ezt csinálom, persze már direkt szerződéssel, lényegesen jobb feltételekkel.

2001-ben mentél Angliába, ez akkor még nagyon bevállalós, különc dolog lehetett. 3 évvel voltunk még a magyar EU-s csatlakozás előtt, azok még büszke, reményteli idők voltak, akkor még nem kilátástalanságból mentek Angliába a magyarok

Persze, semmiképpen sem a kétségbeesés vezetett. Totál aranyláz volt. Fiatalként éltem a túlszabályozott, unalmas, vidéki Magyarországon és valami ürügy kellett, hogy kiszabaduljak világot látni. Azt csak nem mondhattam, hogy a blues kocsmák, meg a gitározás miatt megyek Londonba – igy lett a hivatalos indok a pénzkeresés :-)

A blues kocsmák azért megvoltak Londonban?

Igen, felkutattam a legjobb helyeket, és volt alkalmam zenélni is, hétfőnként blues jam-re jártam. Nagyon sok embert megismertem és persze az angol nyelvtudásom felfejlesztéséhez is sokat segítettek ezek az esték.

A horgászat gondolom gyerekkori hobbi, mennyire volt könnyű Angliában ezt folytatni? 

Az első években természetesen se energiám, sem szabadidőm nem volt arra, hogy a horgászattal foglalkozzak itt. Azok az évek a beilleszkedésről, egzisztencia teremtésről szóltak. Aztán pár évre visszaköltöztünk Magyarországra, ami óriási hibának bizonyult. Akkor még fűtött a hazafias lelkesedés, volt már megtakarításunk és arra gondoltunk, mi lenne ha „haza” költöznénk és azzal a pénzzel amit itt kerestünk megpróbálnánk újra a szülőhazánkban. Aztán Magyarországon arra kellett rájönnünk, hogy az Angliai évek komoly nyomot hagytak bennünk. Megváltoztunk. Nem az igényeink lettek nagyobbak, hanem megszoktuk a szigetországban a könnyedebb, vidámabb légkört, a magyarnál jóval pozitívabb, oldottabb hangulatot, a vidám, barátságos embereket akik körül vettek minket. Egyszerűen elszoktam a magyar mentalitástól. Aztán az egyik reggel, munkába mentem éppen és a nyíregyházi kórház sarkánál megálltam egy pillanatra. Elnéztem balra, ráláttam onnan a vadiúj lakásunkra, aztán elfordítottam a fejem és ott meg a plázát, a munkahelyemet láttam. Akkor belémnyilallt a gondolat: 30 éves vagyok, ott lakom, ide megyek dolgozni – ez lenne mostantól ez az élet? Ebben a 3 km-es körben fogom leélni az életem?!?  Eszembe jutott a kifeszített drótón tartott falusi kutya esete – ez jutott nekem is végül?!

Ez a folyamatos menni akarás, szabadságvágy mindig benned volt?

Persze, ez egy nagyon fontos hajtóerő számomra az életben. Rengeteget utaztunk, utazunk. Olaszország, Kuba, New Orleans – olvasok egy könyvet és azonnal beindul a képzeletem, el kell utaznom a helyszínre és személyesen kell megélnem, látnom az olvasottakat. Nagyon érdekelnek a szivarok – egyértelmű volt, hogy el kell mennem Kubába. Jazz, blues, tehát irány New Orleans. Igy aztán, a fent említett nyíregyházi, megvilágosodásos nap estéjén sem teketóriáztunk túl sokat – eldöntöttük, hogy visszaköltözünk Angliába.

Gondolom akkor ez a második, jóval megalapozottabb Angliai költözés hozta el a szigetországi horgászvizek felfedezését is

Igen, ekkorra a fejünkben is helyére került minden, véget ért az otthonkeresés időszaka. Nem kuporgatni akartunk többé, hanem élni az életünket a választott, új hazánkban. Innentől kezdődött a nagy szerelem, a pecázás újrakezdése is. Mint említettem, vidéki gyerek vagyok, Újfehértón születtem, ahol 3 lehetősége volt a magamfajta gyereknek. Biciklizés, peca, meg a helyi zeneiskola. Na, én mindhárom dolgot alaposan kimerítettem.
Könnyen ment az angliai horgászengedély megszerzése és a helyi viszonyok kiismerése?

Azért voltak nehézségek az elején. Érdekes volt megtapasztalni például, hogy itt nincsen kötelező horgászvizsga. Az ember csak megveszi a postán az engedélyt, nincsen fogási napló sem. Nehezen boldogultam a vizekkel is. Már a kezdetekkor is bennem volt, hogy csinálnom kell egy weboldalt, ami segítségül szolgál majd az ide költöző magyar pecásoknak, ebből lett annak idején az Angliai Magyar Horgászok és később a nagyon népszerűvé vált Facebook oldal. A weboldal üzemeltetése is nagy tapasztalat volt. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam az írásba, alapos hosszú cikkeket írtam rengeteg képpel. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek sajnos nem szeretnek már hosszabb cikkeket olvasni. Mindenki hozzászokott az Insta és TikTok pörgetéséhez, a figyelmük már nem terjed ki egy cikk vegigolvasására. Ezt be kellett látnom, és igy jött az ötlet, mi lenne ha Youtube videókat készítenék? 

Mi a Matula Műhely, élőben streamelt horgász témájú, beszélgetős műsorod története?

Az íráson túl nagyon izgatott, hogy hogyan lehetne több emberhez eljutni, több embernek releváns, érdekes, könnyen követhető tartalmat készíteni. Először jött a podcast ötlete, azonban ez végül nem valósult meg.  Felhasználva az itteni magyar barátaim – itt mindenképpen ki kell emelnem Pető Miklós nevét - segítségét, jött az ötlet, hogy csináljuk meg az első magyar nyelvű horgász „Live” műsort, de ha már csináljuk, nyomjuk nagyon profin több kamerával, rendesen bemikrofonozva. A helyszín az úszó készítő kis műhelyem, a nevet meg Fekete István Tüskevár című könyvének legendás alakjától vettük kölcsön – a könyv nagyon nagy kedvencem, évente kétszer biztos újra olvasom. Biztos emlékszel a regényből készült filmre: a Bánhidi László játéka által halhatatlanná tett Matula bácsi ül a kunyhója előtt és a késével valamit farigcsál – én ugyanezt teszem itt a műhelyben. Ha körülnézel, mindenhol saját készítésű úszókat látsz. A csatorna műhelyvideókkal kezdődött – ezek tényleg olyan videók, amelyeket megnézve bárki egy kis kézügyességgel neki tud állni a saját úszók készítésének. Aztán jött az ötlet, hogy hívjunk meg egy horgász vendéget és beszélgessünk – ez sok embert érdekelhet. Igy is lett, a sorozat nagyon sikeres lett, 78 résznél tartunk már.

Honnan jött képbe a speciális Centrepin horgászmódszer, aminek lelkes népszerűsítőjeként váltál ismertté a horgászközösségben?

Ez egy klasszikus angol horgászmódszer, amely tökéletesen illik a helyi folyókhoz. A módszer első, magyar nyelvű, részletes összefoglalását, magyarázatát én készítettem el, valóban ez tett ismertté horgászberkekben. Azóta már van magyar Centrepin-es csoport, magyar gyártó aki az én cikkeimből kapott kedvet az eszközök gyártásához. A módszerre visszatérve, nagyon röviden, a Centrepin egy úsztatós módszer, ahol az úszó alatt felkínált csalit a folyó sodrása úsztatja minél természetesebb módon, és ennek elengedhetetlen eszköze a szinte ellenállás nélkül pörgő Centrepin orsó.

Az úszó készítés honnan jött? Elképesztő kézügyességről vallanak a képek

Pedig egyáltalán nem vagyok megáldva semmiféle speciális képességgel. Sőt, ha voltak is finoman működő kezeim, azt a rengeteg motorozás tönkretette. A „ködös Albionban” futárkodni az év nagy részében konstans harcot jelent az elemekkel, az ujj ízületek nagyon megsínyliik a nedves hideget. Szóval az én esetemben az volt, hogy amikor el kezdett „butulni a kezem”, annak érdekében, hogy ezt visszafordítsam, valami kézügyességet igénylő hobbit kerestem, és az úszófaragás adta magát. Azaz, amikor elkezdett vinni az ár, elkezdtem keményen szembe úszni vele :-)

Teljesen belevetettem magam a témába, könyvritkaságokat szereztem be, hogy abból is tanuljak – itt van például ez a könyv, Keith Harwood The Float című kötete, mindössze 500 példányban készült el, benne van minden az őskortól a mai úszócsodákig. Ami egyébként nagyon vonzó lehet a kezdők számára az az, hogy ez a hobbi már kezdő szinten is nagy sikerélményt nyújt. Kevés annál jobb érzés van amikor az ember az első saját készítésű úszójával már halat fog – márpedig ez gyakori eset.

Ez egy pipás blog, térjünk is rá: honnan jön a pipázás? Családi indíttatás?

A pipázás onnan jött, hogy mindig is szerettem egy picit kitűnni a tömegből, különcnek lenni – erre a pipázás tökéletes receptnek tűnt. Először pipát 18 éves koromban vettem Debrecenben a Fő utcán, még ma is megvan ez a darab. Teljesen laikusan választottam, nem volt szempont, hogy szűrős vagy nem szűrős, a lényeg, hogy a számomra legszebbet választottam. Vettem mellé egy zacskó Borkum Riffet, szívtam a pipát mint egy gőzmozdony és ahogy kell, szénné égettem a számat vele...

Ki segítette a kezdeti lépéseket, kihez fordulhattál tanácsért?

A családban dédapám és apám is pipázott rövid ideig, tőlük nem igazán tudtam tájékozódni, hanem az interneten próbáltam meg információt szerezni. Volt akkoriban az Indexnek egy Pipások ide! fóruma, ahol főként egy Leonidas nevű pipás posztjait olvasgattam és rengeteget tanultam belőle. Ha ő valamire azt írta, hogy jó, érdemes kipróbálni, az jó eséllyel tényleg be is jött. Később az ő leírása alapján mentem el Londonban a híres James J. Fox pipa és szivar boltba a Pall Mallon – ez a tanácsa is bejött. Mai napig hálás vagyok a segítségéért.

Ha jól tudom, a szivar is nagy szerelem

Igen, és ez is mint a peca, a pipa és az irodalom szeretete, újabb és újabb kalandozásokhoz szolgálnak alapul. Mondok egy példát: Kubába a szivarok, és Moldova György: A napló című Che Guevaráról szóló könyve miatt mentem ki. Végiglátogatottam a szivargyárakat, rengeteget tanultam a készítésükről, az elnevezéseikről. Tudtad például, hogy a legendás szivar, mint például a Montecristo, Alexandre Dumas regényéről kapta a nevét mivel az H. Upmann gyár szivar készítő munkásainak kedvence volt a könyv? Miközben a szivarokat sodorták, egy emelvényről felolvastak nekik – annyira tetszett nekik a könyv, hogy szivart neveztek el róla.

A szivar kapcsán a szülővárosom, Újfehértó is megemlítendő hely – ott gyártják a Hunort, a magyar szivart. Tavaly nyáron látogattam meg a kis gyárat, a mai napig üzemel.   

Milyen pipákat használsz peca közben?

Kipróbáltam a pecások által jellemzően kedvelt corn cobokat, de nem az én stílusom és világom. A helyzet az, hogy én vagy pecázom, vagy pipázom, a kettő nem megy egyszerre. Az általam űzött horgászmódszer nem engedi meg, hogy miközben a sodrásban táncoló úszót követem, bármi másra koncentráljak. Én nem vagyok kapkodós típus, nem sajnálom az időt arra, hogy a pecázásban szünetet tartva leheveredjek egy fa alá és kényelmesen, komótosan rátömjek egy pipára. Éppen ezek miatt nálam nem az a cél, hogy a pipa bírja az esetleges vízbe, esetleg parti kövekre ejtés hatásait – ugyanúgy a kedvenc Rattray’s jön velem a vízpartra is.

Gyűjtöd a pipákat? Vagy inkább a dohányok sokfélesége az ami miatt pipázol? 

Egyik sem :-) Ahogyan mondani szokták, a „feeling” miatt pipázom. Semmihez sem hasonlítható az az érzés amikor valahol a vízparton leülök egy tölgyfához, nekivetem a hátamat, akkurátusan megtömöm a pipát, meggyújtom, és beszívom az első pofa füstöt. Magáért a PIPÁZÁSÉRT gyújtok rá – ha érthető amire gondolok.

Abszolút. De azért, ha a körülötted elterülő sokaságot nézem, benned is van némi tárgy-fetisizmus...

Hát igen, ez kétségtelen, nagy gyűjtő vagyok. Gyakorlatilag egy boltnyi dolog van körülöttem. Vannak ugye az úszóim, a horgászrelikviák, a saját magam faragta gombák, a hajómodellek és még ezer más dolog. A pipák kapcsán is az egyszerűségük és szépségük fogott meg. Itt van például ez a Rattray’s. Egy egyszerű, de mérnöki precizitással és művészi igénnyel elkészített kis fadarab ami használva hatalmas örömet, élvezetet tud okozni. Mi ez, ha nem egy igazi csoda?

A Rattray’s márkához ha jól értem speciális a vonzalom, mesélsz picit erről?

Igen, nagy kedvenc ez a márka. Nemrégiben voltam egy horgásztúrán Skóciában a Tay folyón és persze Perth városában is jártam, ahonnan a Rattray’s származik. Hiába, most már német tulajdonban van a márka, nekem mindig valahogy Skócia ugrik be róla. De, mint említettem nem vagyok pipa gyűjtő, és hadd hozzak ide egy horgász analógiát: az a tapasztalatom, hogy egy csomó horgász, aki végig rohanja az életét és a vízpartra csak nagyon ritkán jut el, úgy próbálja ezt kompenzálni, hogy hatalmas mennyiségű pecás cuccot halmoz fel maga körül. Az én elvem – és persze gyakorlatom is -, hogy én nem sajnálom az időt és energiát sem a pecára, sem a pipázásra. Inkább kevesebb pipám legyen, de mindig legyen idő arra, hogy kényelmesen, hátra dőlve el tudjak szívni egy tömettel, közben élvezettel forgatva a pipát a kezemben. Szóval szerintem a pecás pipázik, a horgász meg horgászik. Nem gyűjtögetéssel illetve vásárlással kompenzál, hanem aktívan használja a meglévő eszközeit.

Hol vásárolod a dohányaidait és pipáidat?

Online rendelek, a kedvenc oldalam a Smoke King ahol órákat tudok böngészni, olvasgatni mire kiválasztom a dohányt, amit szeretnék. Online veszem a pipáimat is, nem izgulok azon, hogy vajon alul vagy felül lesz-e fúrva, nincsenek rossz tapasztalataim a távvásárlással.

Néhány magyar, Szabó pipám is van, de bevallom nem lettek a kedvenceim. Amikor kikerültem ide Angliába, a Dr. Plumb pipákkal kezdtem, ezek olyan 45 £ környékén mentek akkoriban, meg is vannak még mindig. Az aktív használat közben kialakult a preferenciám a rusztikolt, hajlított pipák irányába, ez a vonal máig megmaradt. Azt is szeretem, ha nem túl nagy a pipa – nekem abszolút nem probléma, ha csak 20-30 percig tart egy tömet.

A dohányok kapcsán a legújabb szerelem a latakia. Sokan meséltek róla a barátaim, hogy kóstoljam meg, és be is szereztem egy doboz Dunhill 965 dohányt. Kibontottam, egy hétig szagolgattam de nem bírtam magam rávenni, hogy rátömjek belőle. Aztán a kíváncsiságom és persze a pipás ismerősök bátorítása meggyőzött és kipróbáltam, azóta nem birok vele betelni. Annyira pozitív meglepetés, csodálatos élmény minden szippantás, nagy szerelem lett belőle. Amivel nem tudok megbarátkozni az a Dunhill/Peterson Elisabethan Mixture – a vaper nem az én világom egyelőre.

Az adventi időszakban a lányom fel-alá rohangált teniszlabdákkal, jégcsapokkal és lufikkal a lakásban és naponta mindenféle érdekes fizikakísérletet végzett. Megirigyeltem és cseppet sem haboztam, amikor szembejött velem a kiváló svájci pipakészítő, Marco Wey „Mixi“ márkanevű pipája. A közismert www.pipephil.eu oldalon „bizarr pipák“ címszó alatt láttam először és már akkor megmozgatta a fantáziámat a kétfejű sárkány, aminek egyik fejét egy szelep segítségével lehet szabályozni vagy teljesen elaltatni.

A Mixi küllemét szokni kell: van, akit a buszokon látható vészkalapácsra emlékeztet, van, akit a gyökér-műanyag-fém kombináció irritál. Engem az fogott meg benne, hogy kétfunkciós: ha teljesen letekerem a szeleppel az egyik fejet, két tömetet szívhatok egymás után úgy, hogy ki se kell vennem a pipát a számból. A szelep középállásában mindkét fejben lévő dohányt egyszerre szívhatom, így tökéletes lenne – gondoltam – egy ilyen pipa kétbalkezes hobbi-blenderek számára, mint amilyen én vagyok, különböző dohányokat együtt kóstolgatni anélkül, hogy kézzel kevergetnék.

Január közepére érkezett meg a Mixi és addigra már készen volt a terv is: az egyik fej tiszta latakiát kap, a másik pedig aromatikot. Nagy kedvelője vagyok az aroma-latak házasításoknak és mostanában éppen divatba is jönnek újra ezek az elsőre talán vadnak tűnő kombinációk. Nem mondom inkább, hány évvel ezelőtt volt szerencsém megkóstolni a pionír kísérletezők latak-aró kreációit: a Germain`s és a Vauen, a Sam Gawith Perfection, a Gawith&Hoggarth Bob´s Choc és az Esoterica bármikor visszajátszható ízemlékeket hagytak memóriámban és nyelvemen. Az elmúlt évben egyszerre jöttek ki hasonló karakterű dohányok különböző blenderektől: Hans Wiedemann a Clans of Scottland-sorozattal (verhetetlen Lieblingem a Livinghardt) és a Danpipe 50 éves jubileumi dohánya is ebbe a vonalba tartozik. A Kohlhase és Kopp latak-áfonyás dohánya különböző dohányboltok sajátmárkás termékeként több fantázianév alatt is kapható (a Pipe-Republicnál például Pink Villának, Jansen Pfeifendepot-jában Der blaue Engel/Kék angyalnak, a Pfeifen Heinrichsnél Chateau Henri No. 5-nek hívják).  Jó 5-7 éve hálistennek folyamatosan kapható a Danpipe-tól a Fred the Frog, tagadhatatlanul egyik kedvencem latak-medvecukorral, a HU Tobacco InbeTween – korábban ChocoLat - és Tom Darasz Kielből is tart a TAK kínálatában latak-arókat.

Én ugyan távolról sem konyítok a dohánykeverés alapszabályaihoz sem, de a Mixi türelmes és hatékony segítőtársnak bizonyult: immáron két hónapja tesztelgetek mindenféle arókat latakkal a két fejben és nem unom meg át-alkoholozgatni a szárat-fejeket időnként a tisztább hatás végett (mégiscsak bruyére-fejekről van szó, amik azért hajlanak a crossoverre). A játék olyan izgalmas, mint az első Rubik-kocka az ember életében, noha néha olyan pacsuli-keresztezéseket tudok összehozni, mint az egykori húsvéthétfőkön közvetlenül hajmosás előtt. Legjobban sikerült blendem a Suttlif Pumpkin Spice és a ciprusi latak kettőse.

Akkor a legmeggyőzőbb, ha körülbelül háromnegyed-egynegyed arányban dominál a latakia. Fontos megjegyezni, hogy a fix fejbe mindig az „alapdohányomat“, a latakiát teszem, azzal indítok és ahhoz adagolgatom apránként az édességet. Nem hiszem, hogy milliomos tudnék lenni sülttökös latakiadohány nagyipari forgalmazásából, de bátorítanék minden kedves pipás társat: merjetek játszani‘ Éljen minden homo ludus!

Mi történik a dohánykeverékkel a dobozban töltött évek alatt? Ez az első és legfontosabb dolog amit érdemes tisztázni ha pipadohányok gyűjtésére adjuk a fejünket - függetlenül attól, hogy saját magunknak, vagy befektetési szándékkal tárazunk be a dohányokból. 

Fontos ezt tudnunk hiszen ugyanúgy mint a bornál, itt is egy természetes anyag oxigénszegény környezetben történő átalakulásának lehetünk boldog, vagy rendkívül szomorú tanúi. Azaz, nagyon nem mindegy, hogy évekig, vagy akár évtizedekig őrizgetünk dobozokat és egy hosszú érlelési folyamat eredményeként egy tovább nemesedett, új dimenziókkal gazdagodott, csodálatos dohánykeverék vagy egy teljesen eltompult, semleges ízű fűrészporszerű, porrá száradt csalódás, és esetleg pluszban még kellemetlen pénzügyi veszteség is lesz a "jutalmunk". 

A dohányok kapcsán rendkívül sok tapasztalt gyűlt már össze, ezek alapján tudjuk, hogy az évtizedekig tartó érlelésre nem minden dohányfajta alkalmas, illetve helyesebben fogalmazva, nem minden keverék fejlődik tovább a lezárt dobozban.

Az általános tapasztalat az, hogy a hosszú érlelés az aromatikus keverékeknél nem vezet lényeges fejlődésre. A bor analógiánál maradva ezek olyanok mint egy északi tipusú rozé - frissen, még a palackozás évében érdemes elfogyasztani, akkor hozzák azokat az élményeket amiért készültek. A maximum amit ki tudunk hozni az aromatikus dohányok érleléséből az az, hogy a hozzáadott aromák harmonikusabbá érnek az évek alatt, az esetleg kilógó izek jobban belesimulnak az összképbe - mindezzel együtt az összkép jellemzően tompul, nem érzünk fejlődést. Ha valóban meg akarjuk tapasztalni az érlelés pozitív hatását, akkor a balkán vagy english keverékekben, de méginkább a tiszta virginia illetve virginia-perrique dohányokban érdemes gondolkodnunk.

                                           Egy igazán irigylésre méltó gyűjtemény - forrás: pipesmagazine.com 

A dohányok markánsan különböző érlelhetőségének oka elsődlegesen a feldolgozott dohánylevél maradvány-cukor és keményítő tartalmában keresendő. Annak érdekében, hogy megértsük miről is van szó, nézzük meg a főbb fajták jellemzőit a cukor és keményítő tartalom alakulásának szempontjából.   

A dohánylevelek életük során keményítőt építenek annak érdekében, hogy azzal szénhidrátok tárolásárára legyenek képesek. Amikor a levél élete veget ér, ez a keményítő is lassan cukorrá alakul. A burley esetében a levél száradási folyamata - amelyet száránál fogva lógatva hatalmas, levegővel jól átjárt szárító pajtákban tölt - időben hosszan elnyújtott, a levélben a keményítő cukorrá alakul majd a lassú, magas hőmérséklettel mesterségesen nem gyorsított szárítási folyamat utolsó stádiumában szén-dioxiddá válva távozik a levélből - így jutunk el a burley esetében az alacsony, mindössze 1% körüli végső cukortartalomig. A levél anyagunk tehát a folyamat végére “üres” lesz, ez az állapot amit a burley esetében a dohánykeverő mester keres, így válik tökéletes “szivacs” alapanyaggá a különböző aromás oldatok befogadására. Nem véletlen, hogy a legtöbb aromatikus dohány alapanyaga a burley - és /vagy a cavendish ami már egy gőzöléssel előkezelt burley vagy virginia.

                           Burley szárítása valahol Lengyelországban - forrás: tobaccoofpoland.com

A virginia levél esetében a szárítási, érlelési folyamat másképp alakul. A szárító csarnok hőmérsékletét itt fűtéssel dinamikusan emelik, ezzel gyorsítva a keményítők cukorrá alakulását. A magas hőmérséklet sokkal hamarabb ki is szárítja a leveleket, a cukor nagy részének nincs ideje szén-dioxiddá alakulni, így jutunk el a relatív magas,  20-30%-os cukortartalomig a folyamat végére. Az oriental fajták (Basma, Izmir, Yenidje stb…) feldolgozása a virginiáéhoz hasonlóan megy végbe, itt a maradék cukor 10% környékén tetőzik.  

Ami aztán majd a feldolgozott dohánylevéllel a dobozba csomagolás után történik, az gyakorlatilag a tovább-érés lassú folyamata. A csodás, akár több évtizeden keresztül tartó másodlagos érési folyamathoz a virginia domináns keverékek esetében minden adott - megvan a magas természetes cukortartalmunk ami a dohányban még jelenlévő keményítővel és mikroorganizmusokkal együtt garantálja az izgalmas érési folyamatot.

Az ép vákuumos, klasszikus lapos henger (pl. Peterson) vagy téglatest alakú (a Samuel Gawith dohányok, vagy a kék Dunhill Flake csomagolása például) dobozokban a dohány érése a levegőtől elzárt környezetben továbbra is folytatódik, de nagyon lelassul. Az amerikai dobozok zárásakor nem alkalmaznak vákuumozást, a dobozba zárt levegő intenzívebb és kissé más jellegű érést biztosit. Nem ritka a 10-15 éves, amerikai dobozba zárt dohányok esetében, hogy az érés közben keletkező gázok domborúra fújják fel a dobozunk tetejét, érdemes ilyenkor a doboz alá egy tálcát készítenünk a nyitáshoz mert a túlnyomás hajlamos a dohány egy részét a nyitás pillanatában robbanásszerűen szétszórni. A gázfejlődés oka egyébként az, hogy a dohánylevélen lévő mikroorganizmusok elkezdik bontani a levélben lévő keményítőt és abból cukrot illetve széndioxidot képeznek - ez fújja fel a dobozunkat. 

Itt kell megemlítenünk azt a sajnálatos tényt, hogy a klasszikus téglatest alakú, nem csavaros tetejű dobozok hajlamosak tárolás közben kinyílni - ezeket a dobozokat mindig nagy gondossággal tároljuk, mozgassuk. A tárolóban  vagy szekrényben, ahol hosszú távra szeretnénk betárazni ezeket a dobozokat, semmi esetre se tegyük ki a fedelüket oldalirányú nyomásnak, mert erre nagyon érzékenyek. A kerek, csavaros és vákuumos dobozok tapasztalatom szerint nagyon jól tartják magukat. Hasonlóan hibátlanok az amerikai dobozok, azonban ezek nem viselnek el nagyobb mechanikai behatást. 

Természetesen szót kell itt ejtenünk a csavaros üvegekről is, amelyek nagyon jó szolgálatot tesznek nem csak a felbontott dohányok optimális tárolásában, hanem kiválóan alkalmasak dohány érlelésre is. Szeretnénk, hogy a frissen vásárolt kedvenc Samul Gawith Virginia Flake-ünk 1 év érlelés alatt produkálja nekünk a jópár évet saját dobozában töltött testvére tulajdonságait? Vegyünk egy literes befőttes üveget, 4/5-ig töltsük fel nem túl szorosra tömött flake-ekkel és zárjuk le így, 1/5 rész levegővel a fedél alatt. 1 év múlva kibontva már tapasztalni fogjuk a gyorsított érlelés eredményét.

                                      Üveges érlelés a gyakorlatban - forrás: thebriarshoppe.wordpress.com

Ha már gyorsított érlelés, sokak által alkalmazott módszer, ha a lezárt, vákuumos dohányt - a klasszikus fémdobozokkal tudjuk ezt megtenni -  magas, viszonylag rövid, direkt hőhatásnak tesszük ki. Magyarul, vesszük a fémdobozos Orlik Golden Sliced-unkat és betesszük az intakt, vákuumos dohányt 50-70 fokra a sütőbe pár órára. Érdemes itt kikísérleteznünk az ideális hőfok és “sütési” idő kombinációját, jó kis játék ez arra, hogy megtapasztaljuk a gyorsított érés folyamatát. Persze nem tudjuk teljes mértékben modellezni az évtizedek hatását, de minden esetre megér a játék egy-egy próbát a kedvencünkkel. 

Végezetül beszéljünk arról, hogy hová is tegyük az évekre eltenni szándékozott dobozokat. Ajánlatos hűvösebb, de mindenképpen száraz levegőjű tároló helyiségben gondolkodnunk. A dobozokat úgy pakoljuk egymásra, hogy ne keletkezzen nagyobb oldalirányú nyomás a fedelek peremén. Abban az esetben ha a dohányokat valamilyen tároló dobozban tartjuk - nekem az IKEA-s műanyag tárolók jöttek be erre a célra -  a dohányos doboztornyok közötti teret töltsük ki újságpapírral vagy egyéb csomagolóanyaggal annak érdekében, hogy az esetleges mozgatásnál ne boruljanak egymásra a dobozok. Természetesen, minél kevesebbet bolygatjuk a dobozainkat, annál kisebb eséllyel tapasztaljuk meg a vákuumvesztés mindenképpen elkerülendő tapasztalatát.  

Először is hadd kezdjem egy önvallomással: ez a posztsorozat személyes érintettség okán születetett. Pár évvel ezelőtt először óvatosan, aztán egyre nagyobb bátorsággal kezdtem tudatosan keresni és levadászni néhány ritkább, vagy az elsődleges kiskereskedelmi piacról már eltűnt dohányt. Nem pipázom régen, mindössze 4 éve kezdtem, de már a kezdetektől a dohányok sokfélesége, ízei motiváltak a pipázással kapcsolatban. Míg mások pipákat gyűjtenek, engem a dohány dobozok - és persze azok tartalma - hoznak lázba.

Nem tudom más, hogy van ezzel de egy dohányboltba tévedve én simán rávehető vagyok egy új dohány kipróbálásra ha a doboz dizájnja megtetszik. Tipikus példa erre a Vauen Tradition #1, ami szerintem az utóbbi évek egyik legszebb doboza és a benne lévő dohány sem okoz csalódást. Általánosságban, imádom a téglatest alakú – a Samuel Gawith használja őket még most is – dobozokat. Bár tárolásra, mozgatásra jóval érzékenyebbek mint a kerek társaik (erről kicsit részletesebben később) de valahogy sokkal közelebb állnak a szívemhez. A legkevésbé az amerikai dohányok „macskakajás” dobozai tetszenek, de ott meg egy teljes hengerpalást áll a dizájner rendelkezésére, és néha nagyon jó cimkék születnek (pl. a Sun Bear napsárga borítása ilyen szerintem). Szóval, ebből is látszik, hogy nem nehéz tartósan rajtamaradni ezen a szenvedélyen.

Közhely, de mindegyik 20+ éves dobozka egy pici darab történelem, nosztalgikus utazás a múltba. Bújni az Internetet, kajtatni az árveréseket, keresni a kis, eldugott dohányboltokat a polcok elfelejtett végén porosodó gyöngyszemekért időtöltésnek sem utolsó. Persze a kincskeresés közben nagyon észnél kell lennünk mert ha nem vigyázunk, egy-két meggondolatlan lépéssel a család havi megtakarítását is elkölthetjük néhány régen vágyott, ritkább dobozra – de erről is, jóval részletesebben, kicsit később.

Az egyik Szent Grál - Mike Butera Pelican dohánya a J.F. Germain műhelyéből - 150-200 USD árban tűnnek el másodpercek alatt az aukciókon…  

Miért gyűjtsünk dohányt? Ezer jó okunk lehet rá, nekem a kedvencem ebben a témában a Brian Levine (Pipes Magazine Radio Show) által sűrűn emlegetett mondat:“Soha a jövőben nem lesz ilyen olcsó a pipadohány mint éppen a mai napon. Vegyél, tárazz be e kedvenceidből, készülj a nehéz időkre!”  Egyszerű, de nagyon jól leirja a helyzetünket. A dohány piac minden nappal szigorúbban szabályozott, a piaci folyamatok egyértelműen a centralizáltság felé mutatnak, azaz a kicsik eltűnnek, és néhány globális nagy marad (STG, MacBaren) akik nem minden esetben viszik tovább a megszerzett márkákat. A farmerek az egyszerűbben, tömeghatékonyan termelhető fajták felé fordulnak, hogy a sodródohányok még működő piacát szolgálják ki, a korábban kifejezetten a pipadohánynak gyártott különleges minőségű tételek eltűnése miatt a dohányaink törvényszerűen egyszerűbbé, egysikúbbá válnak, ezzel párhuzamosan a gyártási költségre rakódó adó, és különféle büntetőterhek miatt az árak pedig az égbe kúsznak.

Aztán a másik indok amiért az ember erre az útra tévedhet az a végtelen egyszerű emberi alapvetés, hogy szeretünk birtokolni dogokat. Bármit is gyűjtünk, az a pillanat amikor az aukciót leütik és miénk lesz az áhitott tárgy, aztán várhatjuk a csomagot a postán, végül pedig betehetjük a frissen megszerzett tételt a “trezorba”, az nem egy rossz érzés.  

 A posztsorozatban a dohánygyűjtéssel kapcsolatban következő témákat szeretném körbejárni: 

• Miből érdemes betárazni, mit érdemes gyűjteni? Melyek a piacon jelenleg legkeresettebb tételek? Pipadohány mint befektetés - trendek, várakozások amelyek befolyásolhatják vásárlási döntéseinket

• Beszerzési források – hol keressük az antik illetve ritka dohányokat, mire figyeljünk a vásárlásnál?

• Dohánytárolás, érlelhetőség, gyártási idő megfejtése a gyári kódok alapján, kiméletes visszanedvesités

• Kóstolási jegyzetek - ne csak beszéljünk a koros dohányokról, kóstoljuk is meg őket. Felkértem 6 pipás társunkat, hogy kóstoljanak meg velem együtt egy-egy doboz dohányt a trezorból. Lesz a sorban Frog Morton Cellar, 40 éves Larsen aromatik, illetve 2 fajta szintén tinédzser korba lépett McClelland Virginia is. Az ő jegyzeteikkel zárjuk majd a sorozatot  

Remélem, hogy ezekkel a posztokkal sikerül kedvet csinálnom a vadászathoz másoknak is. A sorozat első része a blogon hamarosan olvasható.

Először is kezdjük az alapok tisztázásával - honnan ismeritek egymást?

Ákos - Együtt jártunk főiskolára Andrással, azóta vagyunk barátok. Ami végigkíséri a mi barátságunkat és életutunkat az a kreativitás, az önkifejezés igénye és persze az utazás - nagyon sok helyre jutottunk el együtt, jellemzően Közép Ázsia, a Távol-Kelet és a Balkán a jellemző célpontok. Ezek az utazások nagy hatással voltak a pipáinkban is megjelenő ízlésvilágunk formálásában is. Az egyik példa erre a bambusz ami jellemző alkotóeleme jópár pipánknak. A bambuszt először Grúziában “fedeztük fel” - érdekes tapasztalás volt, hogy ott is nő - aztán persze Észak-Vietnámban is találkoztunk vele - a bambusz megragadt a tudatunkban, már akkor eldöntöttük, hogy kellene valamilyen formában dolgozni vele. A calabash pipák alapjául szolgáló tökkel Közép-Ázsiában találkoztunk. Így, utólag visszagondolva varázslatos, hogy  az utazásaink közben szerzett élmények mennyire szépen álltak össze és mutattak a pipakészítés irányába. Gyerekkoromban a családdal nagyon sokat nyaraltunk Thasos szigetén amely egyébként a pipa alapanyag briar (Erica Arborea) egyik fontos termőhelye. Ott volt aztán egy picit északabbra Kavala, amely az oriental dohányok egyik fontos városa - minden utazásunk szép lassan vezetett minket abba az irányba ami ma egy DäDä pipában tárgyiasul.  

Honnan a kötődés a pipázáshoz?

Ákos - Már a harmadik generációs pipás vagyok a családban, édesapámtól és nagyapámtól nemcsak egy elég komoly pipakészletet hanem a pipázás, a dohányok szeretetét is örököltem. 

András - Nálam nincs a génekbe kódolva a pipázás - igazából Ákos fertőzött meg vele. Emlékszem, akkoriban egy Peterson Dracula pipát szívott ami, ha ismered azt típust, nem egy visszafogott, szerény darab :-) Már az első pipás élményem is egy olcsó, no-name pipából olyan jól sikerült, hogy onnantól nem volt visszaút.
Mivel foglalkoztok civilben? 

András - Több mint 10 éve vállalkozóként dolgozom a magyar médiapiacon, beszállítóként filmes, videós munkákban különböző cégeknek és civil szervezeteknek. Társadalomelméleti témákkal, közügyekkel foglalkozó projektekbe is bedolgozunk. Korábban a Magyar Televíziónál voltam még a 2000-es évek második felében - a tudományos ismeretterjesztő szerkesztőségben dolgoztunk együtt Ákossal. Míg Ákos aztán eltávolodott ettől a területtől, én maradtam a magyar médiaiparban egy, hála Istennek azóta is működőképes céggel. 

Ákos - Az András által említett MTV-s szerkesztőség megszűnt, én húztam egy merészet és elköltöztem Kazahsztánba, ahol indítottam egy multimédia céget...

Áááááálljunk meg egy pillanatra itt :-) Hogyan jön az, hogy valaki gondol egyet, előveszi a térképet és Kazahsztánt találja meg mint legközelebbi országot ahol boldogulni fog?

Ákos - Jogos, ez igényel némi magyarázatot :-) Az édesanyám kazah, apámmal Moszkvában ismerkedtek meg ahol mindketten tanultak még a szocializmus évei alatt. Apám diplomataképzőbe járt, édesanyám meg a zeneakadémiára. Apám első kiküldetése már végzett diplomataként Bulgáriában volt, én Szófiában születtem. 

Kazahsztán azért tűnt jó ötletnek mert az egyik legdinamikusabban fejlődő poszt-szovjet állam, amely nagyon nyitott a nyugatról érkező innováció irányába. Úgy éreztem, hogy a származásommal, a nyelvismeretemmel és az addig szerzett tapasztalatommal ott kiválóan tudok majd érvényesülni. Ez be is jött, több mint 5 évet töltöttem ott a multimédiás cégemmel, amelynek tevékenységi körébe a Kazahsztánba érkező magyar üzletemberek, befektetők segítése is beletartozott. Ez annyira jól működött, hogy Magyarországra hazatérve is folytatódott ez a munka - az Internetnek köszönhetően immáron itthonról, a családom és barátaim közelségéből folytattam a kazah piacra való bedolgozást. Ez a cégem most is kiválóan prosperál. 

Említettétek, hogy a főiskolán ismertétek meg egymást. Hova jártatok?

András - A Kodolányi János főiskolára jártunk, itt kezdtünk el mindenféle multimédiás, filmes, zenés projektekkel foglalkozni. Székesfehérváron volt az iskola, ami akkoriban egy igazi poszt-szocialista hangulatú város volt ahol ezzel szemben egy elég modern média és nyelvtanári képzésben vettünk részt. Nagyon jó tanáraink voltak, sok hallgatótársunk lett aztán a média illetve általánosságban a kultúra területein sikeres ember. Igazi alkotóközösség volt, az iskola pedig profin segítette ezt a fejlődési folyamatot. Igyekeztek mindig az aktuális téma egy-egy ismertebb alkotóját, művészét bevonni - emlékszem például egy irodalmi téma kapcsán sikerült Faludy Györgyöt egy szimpóziumra és beszélgetésre elhívni. A médiapiac kapcsán pedig az akkori kereskedelmi televíziók prominens személyiségei jöttek le hozzánk órákat adni. A 90-es évek legvégéről beszélünk, ez a fajta piaci, a valós életre nyitott szemlélet nem volt a magyar felsőoktatás sajátja. 

Honnan jött a pipás brand létrehozásának ötlete? 

Ákos - Az ötlet András fejéből pattant ki, és a természetesen jelentkező kétségek és kérdőjelek ellenére mégis belevágtunk. Említettem korábban, hogy az utazásaink meghatározó élményekkel segítettek a DäDä elindulását. Ehhez jött még a modellezés hobbiból adódó némi kézügyesség, és talán meglepően hangzik, de mindkettőnk erős multimédiás tapasztalata is segít abban, hogy többféleképpen is meg tudjuk fogalmazni amit a pipáinkkal közvetíteni szeretnénk. A DäDä egy montázs - a tapasztalataink, a személyiségünk és a preferenciáink adják össze azt amit benne látsz. 

András - Érdekes módon nem pipákkal, hanem pipatartók készítésével tettük meg a kezdő lépéseket. Aztán emlékszem, hogy Ákossal meglátogattuk a 3. kerületben lévő Vendéglátóipari Múzeumot, ahol Réz Andrásnak volt egy „Füstölgéseink“ című szubjektív tárlatvezetése. A két világháború közötti évtizedek nosztalgiája lengte be az egész kiállítást és ott jött a szikra - lépjünk tovább, vágjunk bele a pipakészítésbe is. Nekem a francia pipák voltak az igazi nagy kedvenceim, különösen a Chacom és a Butz Choquin - ezek a filigránabb, művészibb de azért klasszikus vonalú pipák. Ákos inkább a freehand pipák világába szerelmesedett bele, és e két vonal elkészítéséhez alakítottuk ki a szerszám és eszközparkunkat is. 

Honnan jön a faipari affinitás, a kézügyesség? 

Ákos - Ahogyan említettem, az eszközök, szerszámok ismerete a modellezésből, makettezésből ered. Van némi családi háttér is. Nagyapám akadémikus történész volt, az MTA professzora. Szabad idejében asztalos szenvedélyének hódolt és gyerekként a műhelyében volt alkalmam kipróbálni a szerszámait. Hiszek abban, hogy ezek a gyerekkori tapasztalások bár akkor nem tűnnek meghatározónak, később - ahogyan ez velem is történt - segítik a felnőttkori tanulási folyamatot.

András - én inkább fémipari tapasztalatokat hozok a családból. Apám gépészmérnök, egy gyártóüzem vezetőjeként dolgozott és volt otthon egy kisebb műhelye ahol én is ismerős voltam, a gépzsír szaga, a satu, a fúrótornyok egyaránt kellemes emlékként élnek bennem. Próbált engem is ebbe az irányba terelgetni, és bár jó voltam a reál tantárgyakból, a gimiben aztán inkább humán irányba tolódtam el. Egyetértek azzal amit Ákos mondott - 30 éves kor után az ember kicsit belassul és a gyermekkor nosztalgikus emlékeiből megpróbál pár dolgot a jelenbe átemelni. Így adódott nálam, hogy a pipakészítésnél valahogy kézre álltak a dolgok :-)

Ákos - annyit mindenképpen hozzá szeretnék tenni, hogy a kézügyességen, az alap gép és eszköz-parkon kívül szerintem a legfontosabb maga a művészi, kulturális szemlélet. Nem szeretném elbagatellizálni a furatok, illesztések fontosságát, a finishelés minőségét, a pipa funkcionalitását és ergonómiáját. De a lelke az egésznek a szemlélet és hozzállás.

Mit kell tudunk a DäDä brendről?

Ákos - A DäDä-t igazából egy “umbrella” brendnek - magyarul talán esernyő-márkának mondhatnánk - gondoltuk ki, olyannak mint amit mondjuk a Davidoff vagy annak idején, amig még nem léptek ki a dohányzással kapcsolatos termékköreikből, a Dunhill is képviselt. Teljesen nyitottak vagyunk a jelenleg csak pipa termékkör változatos bővítésére, sőt, várjuk más, hasonlóan gondolkodó pipakészítők csatlakozását is a DäDä-hoz akik passzolnak a szellemiségünkhöz.    

Mielőtt belevágtatok, gondolom összeraktatok egy üzleti tervet, vagy legalábbis elgondolkodtatok rajta, hogy tud-e ez az ötlet vajon rentábilisan működni?

Ákos - a Kodolányi után a CEU-n tanultam és ott tényleg megtettek mindent azért, hogy megtanítsák nekünk a modern üzleti modellezést, szóval jó alapokkal rendelkezem :-) Valóban izgalmas kérdés amit felvetsz: megéri-e vajon egy, az egyre szigorodó szabályozásokban elsorvadni látszó iparágba befektetni, egy kicsi és egyre inkább szűkülő vásárlóközönségnek egy viszonylag nagyobb értéket hordozó és ehhez arányosan árazott márkát bemutatni, azt bevezetni. Úgy gondolom, hogy a válasz igen, megéri. Azért gondoljuk, hogy az ötlet életképes, mert mint korábban említettem, a kezdetektől abban gondolkodunk, hogy a pipákat idővel kiegészítsük más, elsősorban a pipázáshoz mint életérzéshez kapcsolódó egyéb termékekkel. Így kellően rugalmas alapokkal vágunk neki és a DäDä tud majd alkalmazkodni a változó piaci követelményekhez.

Mikor készítettétek az első pipát? 

András - nem régen, igazából 1.5 éve készült az első pipa, azóta viszonylag nagy lépésekkel, bevállalósan haladunk. Ilyen rövid időtávban csak úgy tudtunk ekkorát fejlődni, hogy gyakorlatilag minden szabad időnket ennek szenteljük, csak ezen jár az eszünk és persze a kezünk is :-) Ez alatt a rövid idő alatt kellett gyakorlatilag egy teljes szakmát elsajátítanunk, amivel persze még mindig csak az út elején vagyunk, folyamatosan tanulunk és fejlesztjük a tudást. 

Honnan tudtatok tanulni? A pipakészítésnek rengeteg olyan kisebb-nagyobb trükkje, fogása van amit azért autodidakta módon csak rengeteg kudarc és anyagveszteség árán lehet megtanulni. Jártatok valamelyik pipakészítő mesternél, tanultatok valakitől? 

Ákos - Jellemzően csak a virtuális csatornákat és az Interneten fenn lévő gyakorlatilag korlátlan mennyiségű pipás tartalmakat vettük alapul, azokból építkeztünk. Nagyon hasznos volt az orosz nyelvtudásom, mert kevésbé a Youtube videókra, inkább az orosz pipafaragó mesterekkel való személyes kapcsolatfelvételekre figyeltünk. Gyakorlatilag, akiket látsz ma a Smokingpipes-on az orosz mesterek közül, azokkal volt valamilyen kapcsolat. Említenem kell itt a Red Frontiers-t, Kovalevet a Doc’s Pipes-tól - ők osztották meg velünk az alapokat: milyen lakkokat használjunk, milyen csiszolópapír márkákat részesítsünk előnyben. Milyen késeket, faragó és fúró szerszámokat használjunk. Hozzátenném azért, hogy nem rágták a szánkba a tudnivalókat :-) ez egy zárt közösség, az eszközökön javaslatán túl inkább csak szemléletet kaptunk. A konkrét fogásokat nem adták át, azokat nekünk kellett próbálgatnunk és elsajátítanunk. 

Sikerült bármilyen workshop-on részt vennetek? 

András - Sajnos nem, odáig nem jutottunk el senkivel. A nagyobb gyárak alapból nem is nagyon érdekeltek mert a mi utunk más, hangsúlyozottan manufakturális léptékben gondolkodunk. A mi ideálunk a céhkultúra, ami az ipari forradalommal lassan meghalt. Viszont azt a tendenciát látjuk, hogy ahol a piac változik és kereslet csökken, specializálódik és egyre inkább minőség-érzékennyé válik, ott a céhes gyártói filozófia újra működőképes és nem mellesleg gazdaságos alternatíva.

Látva a weblapotokat, a pipák stílusát, az az érzésem, hogy elsősorban nem a magyar piacra céloztatok hanem a nemzetközi pipás közösségben láttok potenciált, jól látom?

Ákos - Igen, ez így van de vannak magyar vevőink is. Mi elsősorban a weblapon keresztül tartjuk a kapcsolatot a vevőinkkel, ami ad egyfajta anonimitást is mindkét fél számára. Természetesen válaszolunk ha megkeresnek - ahogy ezt tettük veled is amikor a Facebook-on ránk írtál a beszélgetésre való felkéréssel. Úgy fogalmaznék, hogy mi egy nemzetközi piacot célzunk meg amelynek a magyar érdeklődők és vevők egy szeletét adják. Pont ez a csodálatos a mai elektronikus kereskedelemben - az Interneten keresztül azonnal a globális piacra lépsz ki, nem vagy beszorítva a saját országod korlátai közé. Igaz ez mind a vevői, mind az eladói oldalra egyaránt. Fontosnak tartom elmondani itt, hogy az üzleti modellünk része az ingyenes szállítás a világ bármely pontjára.  A nálunk megvásárolt pipát nem terheli semmilyen postaköltség. 

András - annyit tennék még hozzá Ákos válaszához, hogy a globális elérés ellenére borzasztóan nehéz a pipás piac. Országonként, régiónként eltérő szabályzások nyomják lefelé az olyan kis manufakturákat mint amilyenek mi is vagyunk. A problémát abban látom, hogy a pipázás “egy füst alatt” bekerült a dohányzás kalapjába azzal összemosva annak egészségügyi kockázatait, a gyermekekre való veszélyességét. A Facebook, az Instagram, a YouTube hippokrata módon üldözi és szorítja ki a felületeiről a pipás tartalmakat miközben például a sör és égetett szeszesital reklámok szinte korlátlanul jelen vannak és sok esetben a barátság, a jókedv szimbólumaként promótálják ezeket a termékeket. 

Tartjátok-e bárkivel a kapcsolatot a magyar pipás szcénában? Gondolok itt Molnár (Tonyo) Antalra vagy a Szabóékra?

Ákos - Tulajdonképpen a te megkeresésed az első olyan komolyabb lehetőség, hogy felvegyük a kapcsolatot a hazai pipás közösséggel, ez valahogy eddig kimaradt. Nem igazán ismerjük a magyar szcénát, amit pipakészítésről találtunk az jellemzően külföldön készült anyag. Valahogy nem igazán találtunk kapcsolatot azzal a néhány emberrel akik itthon pipákat készítenek. Szeretném hangsúlyozni, hogy a viszonylagos elszigeteltségünk inkább abból adódik, hogy a magyar, a dohányzást súlytó szabályzás miatt azt éreztük, hogy a piaci lehetőség inkább a nemzetközi pályán látszik - a kezdetektől erre koncentráltunk. Egyszerűen nem értem, hogy ebben az országban ahol a dohányzásnak és a pipázásnak igazi történelme van - a török irányból érkezett dohány meghonosodása, a német behatásra megérkező díszes cseréppipák, a cavalier stílus, a huszárromantika és még említhetnénk rengeteg példát - miért nem lehet megtűrni a pipázást mint a legkultúráltabb dohányzási formát. Ha a pálinkafőzést, annak hungarikum voltára tekintettel támogatja a kormányzat, ha az agyagformázás, cserépedény készítés szintén szent magyar ügy, akkor nem fér a fejembe miért nem kap egy kis támogatást az a néhány pipakészítő aki ezzel a tevékenységgel vinné hírét az országnak. 

András - a hálózatelméleti alapvetés jut még eszembe a mi példánk kapcsán: minél inkább egy globális hálózatba csatlakozol bele, az annál inkább gyengíti a lokális jelenlétedet, kapcsolatrendszeredet. Amikor - mint ahogy az velünk történt - például Singapore-ból, Dél-Amerikából, Ukrajnából vagy az Egyesült Királyságból kapod a visszajelzéseket akkor a mérleg természetes módon elbillen a nemzetközi irányba, azt kezded el igazán fontosnak érezni. Ha jól láttam akkor a pipáitok árai 120 és 180 EUR tartományban mozognak

Ákos - Igen, az árazásunk a kezdetektől fogva azt az értéket reprezentálja amely az anyaggal, rengeteg kézimunkával beépül a pipáinkba. Olcsóbban értelmetlen lenne adnunk.

Milyen forrásból szerzitek be a briar alapanyagot?

András - Először, amikor elkezdtünk ismerkedni a pipakészítéssel, egy görög cégtől rendeltünk viszonylag olcsó briar blokkokat, egy darab olyan 3-4 EUR-ra jött ki. Aztán gyorsan világossá vált, hogy a legtöbb ilyen briar darab rengeteg hibát, zárványt rejtett. Láthatóan nem volt egyenletes a szárítás mértéke az egyes darabok között - bár a hirdetés 30 évig szárított darabokról szólt :-). Gyorsan rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó. A következő lépés Mimmo volt (Mimmo talán a leghíresebb minőségi briar forrás Európában, rengeteg amerikai mester, többek között Lee Von Erck is, az ő Toszkánában kitermelt gyökereivel dolgozik. Mimmo-ról szól részben a Father The Flame cimű film is - Szubjektivpipas) akiről ugye mindannyian tudjuk, hogy egy nagyon híres briar kitermelő és vágó. Mimmo-val kapcsolatban azonban vegyesek a tapasztalataink. Nagyon sok esetben az elküldött dobozban a néhány nagyon szép blokk mellé beszórja a problémás darabokat is, a minőség nem egyenletes. Amit most használunk, és nagyon meg vagyunk vele elégedve az algériai briar. A minőség, a szolgáltatás kiváló - ami ugye itt nehézkesebbé teszi az üzletmenetet az az, hogy Algériából jóval nehezebb az EU-ba importálni. A szállítás, a vámolás folyamata jóval komplexebb. Ennek ellenére nagyon elégedettek vagyunk a gyökerek minőségével és a kiszolgálással - a felvágott gyökér darabok felületeit megcsiszolja, láthatóvá téve az erezetet is. Mindig azt kapjuk amit a rendelésnél látunk.

Maradjunk még egy picit az anyaghasználatnál. Láttam, hogy néhány viszonylag egyedibb anyaggal is dolgoztok, mesélnétek picit erről?

Ákos - szártoldaléknak illetve közbetétnek használjuk a bambuszt, ez többnyire Kínából származik, “crazy bamboo”-nak is nevezik azt a változatot amit használunk. A másik anyag amit kedvelünk az az afrikai fekete fa (ében) amit sokszor rézbetéttel szoktunk kiegészíteni. Amire viszont különösen büszkék vagyunk és meghatározó stílus elem nálunk az a narancseper (Maclura Pomifera) ami egy eredetileg észak-amerikában őshonos fafajta ami baromi gyorsan nő mint az akác és általában sövénynek vagy talajmegkötő növényzetként használják. Mária Terézia idejében került az Alföldre belőle, ahol kiválóan tudja megfogni a problémás, homokos talajt. Szüleimnek van egy birtoka Tolna megyében ahol viszonylag nagyobb területen van ebből a fából, így a saját fánkat tudjuk a pipákhoz felhasználni. Gyönyörű rajza van, a “boxwood”-hoz lehetne talán hasonlítani amelyet szintén gyakran használnak közbetétnek a pipákon. 

András - nagyon szeretek a narancseperrel dolgozni. Épp most volt a kezemben egy darab, felfőzött lenolajjal kezeltem ami gyönyörűen “kidobja” a sárgás fafelületen a világosbarna erezetet - hihetetlen jól néz ki!  Nagyon el lehet merülni kezünkben lévő faanyagok csodáiban. Óriási szerencsénk van nekünk pipásoknak a briar hőállóságával ami ugye külön extraként egy néha elképesztően esztétikus erezettel is párosul. Ha straight grain-t találunk, akkor annak egyenes szabályossága vagy tűznyelv jellegű hullámai, ha pedig birds eye az erezet, akkor a csodás madárszemek,  emberarcok kavalkádja ejtenek rabul...    

Milyen anyagot használtok a szár kialakítására? 

András - kizárólag ebonitot használunk. Akrilt azért nem, mert túl kemény a fogaknak

Ákos - ez ugyanaz a kaucsuk alapú ebonit ami a múltban a gumigyártás alapját képezte. Mielőtt megjelent a szintetikus gumi, dél-kelet Ázsiából hozták be a nyersanyagot Európába ahol ezt a Dunlop és a többi gyártó használta alapanyagként. Ezek az ebonit rudak ma már szinte csak a pipaszárak készítésében illetve a fúvós hangszergyártásnál kerülnek felhasználásra. 

András - viszont, hogy a pipakészítés árnyoldalairól is beszéljünk, azért annyit hozzá kell tennem, hogy az ebonit nem egy felhasználóbarát anyag ha a megmunkálásról van szó :-) Amikor elkezded az ebonitot csiszolni, a benne lekötött kén felszabadul és iszonyú büdös tud lenni. Volt, hogy annyira rosszul lettem tőle, hogy fel kellett függesztenem a munkafolyamatot... Ami érdekes, hogy ez a kéntartalom és szag gyártónként változik. Van például az SEM (Schönberger Ebonite Manufaktur GmbH) cég amely a legszebb ebonitot gyártja, de sajnos az ő anyaguk a legbüdösebb, ha dolgozni kell vele. Gyönyörűen csillog, nagyon tartós, de a szépségéért meg kell szenvedni a megmunkálásnál. 

Ahogyan láttam, nem készítetek szűrős pipákat. Ez a formai szabadság, a vékony szárak megőrzése miatt alakult így vagy más okotok van rá?

Ákos - Igen, alapvetően szűrő nélküli pipákat készítünk. Ennek ellenére, ahol a méretek engedik, meghagyjuk a vásárlónak a lehetőséget és szívesen átalakítjuk szűrősre a pipát. Preferenciánk a szűrő nélküli pipák kapcsán egyrészt személyes, másrészt a piackutatásunk eredményeként is azt kaptuk, hogy inkább ezt a változatot lesz érdemes gyártanunk. Hangsúlyozom, hogy jellemzően fenntartjuk a vásárlónak az opciót és átalakítjuk a választott pipát ha erre van igény. Pont egy elsők között jelentkező Singapore-i vevőnk által választott bambusz szárú, volcano pipát alakítottam át szűrősre - ő így kérte. 

András - Ha kizárólag a megvalósíthatósági részét nézzük, nem igazán kreativitás-gátló tényező egy szűrőház kialakítása. A szűrő átmérője ugye 9mm, ehhez jön 1-1 mm a tenon becsúszó szárának vastagsága, aztán a szár 3-3mm-es falvastagága, akkor is még csak 17mm-es totál szárátmérőnél jársz amivel semmi gond nincs, teljesen standard, nem igazán van hatással a kitűzött formai cél megvalósíthatóságára. Mindketten szűrővel kezdtük a pipázást, de nagyon hamar megváltunk ezektől. A szűrő annyit rontott, tompított a dohányok ízén, hogy inkább némi szörcsögést is bevállalva de még a szűrős pipáinkat is a 9mm-es szűrő kihagyásával használtuk. A szűrőt én egy egyszerű placebonak gondolom. Az egészségőrzéshez nem sokat tesz hozzá, cserébe nagyon letompítja a dohányokat - a nedvesség felfogásában azonban kétségtelenül pozitív a hatása. 

Mennyi pipát készítettek egy hónapban? 

Ákos - 4-5 pipa készül el egy hónapban. Ennél nem is célunk többet készíteni.  

Mi a munkamegosztás köztetek? Hol van a műhelyetek? 

Ákos - én ezt úgy tudnám leírni, hogy mi egy jól összeszokott zenekar vagyunk. Egy rock vagy jazz zenekar, ahol az improvizáció szerves része a produkciónak. Ehhez jön még, hogy mivel nagyon régóta ismerjük egymást, a kommunikációnk gyakoribb mint amit a feleségeinkkel folytatunk :-) Átbeszéljük a pipaötleteket, dizájn kérdéseit aztán az előkészítést is. A műhelyünk budapest közelében van, a pipákon párhuzamosan dolgozunk. 

A pipákon rengeteg japán hatást látok de a vonalaitokban ott vannak a dánok is - kiforrott már a stílus, vagy még keresgéltek?

Ákos - Ez egy 1.5 éves vállalkozás, ez az időtáv nagyon kevés még arra, hogy kialakuljon az a stílus ami minket igazán jellemez. Ez egy természetes fejlődési, csiszolódási folyamat amit nem szeretnénk siettetni. Ha meg kellene említenem egy irányt, akkor a neo-klasszikus formavilágot említeném mint célt a 2021-es évre. 

A hatásokat illetően pedig tényleg nem tudok egy-két irányzatot kiemelni. Mi egy piacorientált vállakozás vagyunk, olyan formákat kell készítenünk amelyek reflektálnak a piac, a vásárlók igényeire, ízlésére. A hatások, irányzatok folyamatosan változnak. Jellemzően azt probáljuk figyelni, hogy a meghatározó Pipe Show-kon mint például Chicago, milyen formákkal jönnek ki az ott szereplő artizánok. Ez mutatja meg számunkra, hogy mire lesz igény a piacon, milyen irányba kell nekünk mozdulni. 

Van esetleg azért olyan gyártó akinek munkásságát, hatásait igazán fontosnak tartjátok?

Ákos - a Dunhill-t kell említenem. Számomra ők az origo. Ők voltak azok a korszakalkotó gyártók akik lefektették azt a shape-iskolát ami a legtöbb mai pipának az alapja. Gondoljunk itt egy ortodox billiard formára vagy egy modern, merész horn-ra vagy volcano-ra. 

András - igen, a Dunhill egy nagy kedvenc, de ha másokat kellene említenem bajban lennék. Az ember böngészi az Instagrammot, a Smokingpipes és az Al Pascia kínálatát és folyamatosan látja az újabb és újabb feltörekvő pipakészítőket - nagyon nehezen tudnék belőlük kiemelni olyat akitől minden tetszik. Mindketten nagyon szeretjük például a kínai artizánokat, az utóbbi időben rengeteg nagyon tehetséges faragó tünt fel ebből az országból. 

Ákos - Igen, a korábban említett orosz mesterek mellett a kínaiakért rajongunk. A kínai és orosz iskola gyakorlatilag egy tengely, mindkettőjüket a dán hatások indították el egy alapvetően saját stílus kialakulásának irányába. 

András - Azt látom most Kínában ami a 60-as években Japánban játszódott le. Tokutomi, Tsuge mind dán hatásokra kezdtek el alkotni, és alakították ki ezeken az alapokon utána a jól felismerhető saját stílusukat. Ugyanez a folyamat játszódik le most a kínai mesterekkel.    

Ha visszanéztek a 2020-as évre, mit mutat a statisztika, hogyan oszlik meg az országok aránya ahonnan a megkeresések és a tényleges megrendelések érkeztek? 

Ákos - Magyarország és az ex-szovjet országok olyan 10-10%-ot tesznek ki. A többség egyértelműen a tengerentúl - Ázsiából Singapore vezet, innen kapjuk a legtöbb megkeresést. Aztán Ausztrália, Új-Zéland, USA a jellemző országok. Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy kapkodnak a pipáinkért - nagyon nehezen és lassan megy a márka megismertetése, a közösségi médián kívül nem sok egyéb eszközünk van a népszerűsítésére. Nagyon fontos, hogy ez egy szerelemprojekt, nem ebből élünk, így nem igazán kell rágörcsölnünk arrra, hogy mindeképpen X darab pipát eladjunk a fennmaradáshoz. A lényeg, hogy lassan de biztosan haladjunk előre. 

Ha képzeletben előreugrunk 5 évet az időben, hol találjuk a DäDä-t? 

Ákos - egy szélesebb spektrumú, manufakturális iparművészeti termékeket áruló brendként látom a cégünket. Kicsit más profillal, de a Davidoff mintája nagyon szimpatikus számomra. Megmaradt náluk a szivar, a pipadohány, a pipák mint a brendet naggyá tevő termékkör, de nyitottak a luxusipar felé és léptek be teljesen új területekre. A DäDä szíve mindig a pipa lesz, e köré épül majd minden ami rokonítható hozzá - a lényeg a nyitottság, befogadókészség. 

András - a pipa 5 év múlva is nagyon fontos lesz a DäDä repertoárjában. A Smokingpipes kinálatában szeretném látni a pipáinkat, nem lehet más a cél mint a legjobbak közé kerülni.  

Végezetül ne hagyjatok magyarázat nélkül - honnan ered a DäDä Pipes név?

Ákos - maga a név - DäDä Pipes - a dadaizmus művészeti irányzatból ered. A Tristan Tzara román költő vezetésével a 20-as években alapított mozgalom alapkoncepciója volt, hogy különböző, egymáshoz nem illő, fajidegen anyagokat montázsoltak össze, abból alkotva egy új, művészileg kifejező egészet. És ezzel már meg is érkeztünk a DäDä Pipes-hoz: mi is kontinentálisan idegen anyagokat, briart, bambuszt, narancseper fát kombinálunk össze a pipáinkban, ezzel alkotva valamit ami aztán az alkotóelemek különbözőségének ellenére harmonikus összhangot sugároz. 

A dohánnyal kapcsolatos karrieredet annak idején Las Vegasban, az MGM Grand Hotel és Kaszinóban kezdted...

Az egész igazából azzal kezdődött, hogy a főiskolás éveim alatt Disneylandben dolgoztam és ott szereztem egy erős szórakoztatóipari gyakorlatot. Ez a tapasztalat lett érdekes az MGM Grand hotelláncnak, amely a 90-es évek közepén nyitotta meg Las Vegasban a hotelt és kaszinót amelyek mellé egy kis szórakoztató parkot is terveztek - méretben mondjuk a koppenhágai Tivoli Gardenre gondolj. Ide hívtak, hogy legyek tagja az értékesítő csapatnak. Abban az időben azonban - bármennyire is hihetetlennek hangzik ez a 90 es évek Amerikáját ismerve - csak én dohányoztam a csapatban, így villámgyorsan kivettek innen és megbíztak, hogy mivel ismerem a dohányokat, feleljek én a hotel és a kaszinó szivar és cigarettakészleteinek beszerzéséért, menedzseléséért. Ez a gyors átnyergelés aztán utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, mert a szórakoztatópark egy hatalmas nagy bukta lett. Alultervezték a költségvetést és ezáltal a megvalósítási minősége nagyon silány lett, egészen egyszerűn nem illett az MGM Las Vegas által megcélzott minőségi szintbe - az emberek csalódottan elkerülték. Csak, hogy érezd a léptéket, összehasonlítás képpen a Disneyland a parkban lévő vízi-hullámvasutakra - tudod arról beszélek ahol a kocsi amiben ültök egy rövid le-fel pálya után nagy csobbanással zuhan bele a vízbe - darabonként elköltött  90 millió dollárt. Ehhez képest az MGM az egész, 16 hektáros parkra nem költött többet 110 millió dollárnál. Az elkészült park a kutyát sem érdekelte. 

A szivarokba közben alaposan beleástam magam, tanácsadóként folytattam és már nemcsak az MGM-nek hanem a többi kaszinónak is dolgoztam. Ekkor alakítottam ki sok máig tartó kapcsolatot a szivar bizniszben, ekkor kezdett nevem lenni a szakmában.

Ha jól tudom, ekkor keresett meg a Dunhill, hogy dolgozz nekik a szintén Las Vegas-i Caesars Palace-ben nyitott boltjukban. Tényleg maga Richard Dunhill tanította meg neked a pipa tömésének helyes lépéseit? 

A kaszinók után dolgoztam még több kisebb cégnek akiknek szintén szivarboltok nyitásában, felfuttatásában segédkeztem, amikor 1997-ben megkeresett a Dunhill - persze nem tudtam nekik nemet mondani. Itt esett meg az az akkoriban nem ritka esemény, hogy maga Richard Dunhill (az egykori cégalapító, Alfred Dunhill unokája) tartott nekem két órás, rögtönzött előadást a család történetéről. Érdekesség, hogy ő még “Dunhill’s” néven emlegette a céget, ez később rövidült Dunhill-re. Tőle kaptam az első céges Dunhill pipámat is - amit persze nem szívhattam munka közben mert az volt a szabály, hogy nem dohányozhatunk munka közben, mindig a vevőre kell koncentrálnunk. Ha azt veszem, hogy a csapos sem ihat a bárban állva, ez a rendelkezés is egészen logikusan hangzott :-)

                                                      Richard Dunhill - forrás: pipedia.org

Itt kaptad az első lökéseket a pipázás irányába?

Igen, itt kezdett bennem érni az érdeklődés. 3-4 pipám lehetett akkoriban, és még csak  próbálgattam őket, nem igazán jött még el az a bizonyos “szikra”. Egészen 5 évet kellett ezek után még eltöltenem a  prémium dohány nagykereskedői szakmában, a nagy dohány és pipakereskedő cégekkel találkozva, pipa show-kra járva, hogy kialakuljon bennem a tudatos pipaválasztás és használat gyakorlata. Ebben az 5 évben rengeteg pipakészítővel, gyártóval találkoztam és lassan érett bennem a tudatosság - kialakult, hogy mit szeretek egy pipában, mi az ami megfog egy dohányban, és mi az, amit nekem végülis a pipázás jelent. Akkoriban nem volt Youtube közösség - hús-vér emberekkel személyesen találkozva, átbeszélgetett estéken keresztül, barátságokat kialakítva tanultam meg a pipázás fogásait, fortélyait.  

Ha jól tudom dolgoztál Peter és Erik Stokkebye-nek is...

Igen, 1999 táján egy szivar és pipa dohány disztribútornak - Holco Rohr - dolgoztam, ahol én lettem az az értékesítő aki a pipa és dohányvonalat vitte. Itt sikerült megismerkednem Peter Stokkebye-vel akinek mi importáltuk a dohányait. Annyira megkedvelt, hogy én lettem az akkoriban nagy sikerű Peter Stokkebye Dohány Szemináriumok importőri kontaktja. Sokszor hívott, hogy “Brian, ezt és ezt a dohányt el kell juttatnod ennek az embernek, azokat meg ennek a másiknak!” Ahogy csak kívánod Peter - mondtam, és intéztem szó nélkül. Ez a kapcsolat egyébként odáig fejlődött, hogy amikor 2000-ben megnyitották saját cégüket az Észak-Karolinai Charlotte-ban, csatlakoztam hozzájuk és én is odaköltöztem a családdal.  

                       Brian egyik kedvenc Smio Satou pipája - forrás: Brian Levine Facebook

Mi volt a titka ennek a különleges kapcsolatnak Peter Stokkebye-vel?

Peter és én nagyon hasonló anyagból voltunk gyúrva. Mindketten imádtunk emberekkel foglalkozni, beszélgetni, kapcsolatokat kialakítani. Hihetetlenül karizmatikus személyiség volt. Ha ő megjelent egy rendezvényen, pipás show-n, az emberek figyelme automatikusan rá irányult. Mindenki a barátja volt :-) Váltakozva mesélt történeteket és figyelt teljes fókusszal valaki más történetére. Amikor bármely társaságban a vállamat átölelve bemutatott az ott lévőknek, automatikusan az ő szintjére emelt, azt a respektet kaptam meg az emberektől amelyet ő érdemelt ki, amiért ő dolgozott meg. Számomra Peter volt az értékesítés mint szakma királya. Nem az a fajta gyorsbeszédű, agresszív, a hűtőgépet az eszkimóra is rábeszélő típus hanem az ellenkezője - ő igazi kapcsolatokat épített. Beszélgetett, figyelt, megértette a partnerét. 

Nagyon érdekes volt a Peter, és fia Erik közötti, nem mindig felhőtlen kapcsolatban dolgozni - ők ketten teljesen különböző habitusú emberek voltak. Erik - aki Genfben született és Dániában nőtt fel - egy igazi, európai stílusú üzletember volt aki inkább a háttérbe húzódva szeretett működni. Ezzel szemben az apja pedig inkább az amerikai, állandóan társaságban mozgó, személyes kapcsolatokkal operáló, “bigger than life” típus. Mindkettejükkel dolgoztam, így mindig adaptálnom kellett magamat ahhoz a stílushoz amit elvártak. 

Amikor 2003-ban Peter Stokkebye meghalt, nekem kellett valahogyan betöltenem azt a hatalmas űrt amit hagyott - amíg Erik a cége ügyeit vitte emberfeletti erőfeszítéssel. Ez egy darabig működött, aztán elváltak az útjaink. Erikkel a mai napig is bartátságban vagyunk, sokszor találkozunk a különböző pipás rendezvényeken de Peter nagyon hiányzik a mai napig is. Nagyon sokat jelentett nekem.

Ha már hires pipás cégeknél tartunk, voltál a Sutliff értékesítési igazgatója, vitted a Brigham pipa márkát és ügyvezető igazgatója voltál a Smokingpipes-nak 2009-2011 között. Látszott már akkoriban is, hogy mennyire meghatározó lesz a cég a piacon?  

Igen, már akkor is kristálytisztán látszott, hogy ez a cég működni fog. Sykes Wilforddal (a Smokingpipes és a mögötte álló Laudisi cégek alapító tulajdonosa) együtt azt próbáltuk csinálni amit senki más. Egyébként nem volt ez valami csodarecept - Sykes, és minden alkalmazott talán csak a raktárosokat kivéve aktív pipás a cégnél. Kristálytisztán érti mindenki a pipázásban rejlő művészetet, azt, hogy pontosan mitől is különbözik ez a dohányzási forma a többitől. Világos volt mindannyiunknak, hogy a pipázás egy életstílus, amit eladunk az nem az ár/érték arányról szól. Nagy szó volt ez akkoriban mivel a konkurencia értékesítési stratégiája nagyjából kimerült annyiban, hogy azt mondták: vedd meg ezt és ezt a pipát nálunk mert itt a legolcsóbb - az ár volt szinte az egyetlen hangsúlyozott termékjellemző. 

Ezzel szemben mi mindig a minőséget, a nüanszokat próbáltuk előtérbe helyezni. Valahogy elég korán megéreztük azt a változást az amerikai fogyasztói hozzáállásban amit én Starbucks-szindrómának nevezek. Nevezetesen azt, a mennyiség kultusza irányából a minőség felé való elmozdulást jelenti, ami az amerikai fogyasztót akinek a kávé tradicionálisan a fél vagy 3/4 liter, folyamatosan utántöltött, olcsó fekete löttyöt jelentette, kb. 10-15 év leforgása alatt átnevelte, hogy a többszörösét fizesse egy kis csészében érkező espressoért vagy cappuccinoért aminek valóban kávé íze van. Ugyanez a folyamat látható abban, ahogy a sörfogyasztás alakul át hasonló módon Amerikában. Szépen (lassan) mozdulunk el itt is az európai irányba - a dupla six-pack Miller Light helyett az egy-két pohár, valóban sör ízű kraft sörök felé. 

A Smokingpipes nem a napi 6-8 olcsó, aromatikus tömetet egy 10 dolláros pipából annak szétégésig szivó pipást, hanem  a napi 2-3 minőségi tömetet élvező társát célozta meg. Azt, aki meg akarta érteni, hogy a pipájának milyen paraméterei vannak, azok hogyan vannak hatással a dohány ízeire, mik azok a nüanszok ami miatt egy pipa-dohány párosítás működik.   

A Smokingpipesnál a mai napig minden egyes pipa úgy kerül fel az oldalra - még az olyan sorozatgyártású pipák is mint egy Peterson - ,hogy egyenként lemérik a súlyát, fontos méreteit. Egy viszonylag olcsóbb kategóriában szereplő pipa is megkapja a prémium figyelmet. Az estate pipáknál pedig te is látod: minden pipa profi tisztítást, felújítást kap és profi fotók, illetve videó készül a pipáról. Ez a különbség, ami máshová pozícionálja a Smokingpipes-t a versenytársaihoz képest.  

Még egyszer hangsúlyoznom kell - ezt a céget igazi pipások alapítottak és viszik sikerre. Shane Ireland egy tipikus példája ennek. Shane egy hobbistaként, a Smokingpipes  vevőjeként került bele ebbe az egészbe. Annyira lelkes volt a cég iránt, hogy Kaliforniából Dél-Karolinába költözött csak azért, hogy a cégnél dolgozhasson. A menedzsment nagy része hasonlóan lelkes, elkötelezett és hangsúlyozottan pipás emberekből áll.  

A híres pipás személyiségek kapcsán meg kell jegyezzem, hogy talán a legszemélyesebbre sikerült részei a podcast sorozatodnak amikor a McClelland alapító tulajdonosaival, Mike and Marie McNiel-el beszélgetsz. Hogyan alakult ki ezek a barátság?

Az amerikai pipa és pipadohány piac egy fantasztikusan családias és meglehetősen kicsi közösség. Amikor Peter Stokkebye-vel utazgattam élete utolsó 3 évében, ő mindenkit ismert és mindenkinek be is mutatott. Hol Craig Tarler-el (Cornell & Diehl) beszélgettem órákat egy pipás show-n, hol a Lane Limited értékesítőivel tárgyaltuk ki a problémás vevőinket. Így kerültem kapcsolatba Mike and Marie McNiel-el is McClellandtől. Akkoriban a piac sokkal több együttműködést megengedett. Volt olyan szituáció, hogy én fértem hozzá egy bizonyos virgina dohányhoz így rajtam keresztül tudták azt beszerezni, segítettük egymást ahol tudtuk. A Stokkebye és a McClelland sok projektet hozott össze együtt, ilyen volt például egy 20. évfordulós Richmond Pipe Show blend, amiből 250, emeletes, kombinált doboz készült összesen. Én voltam aki összeragasztotta a két dobozt, a nappalimban készültek a címkék - a két cég ingyen adta a 250 dobozt a Richmond Pipa Klubnak akik 20 dollárért adták el a show-n és ebből jutottak némi plusz bevételhez.  

                         Marie és Mike McNiel - forrás: smoking-room.net

Ezek a projektek - amelyek persze a jelenlegi dohányszabályozási rendszerben már megvalósíthatatlanok lennének - hoztak össze embereket, alakítottak ki szoros barátságokat. Még igy is, hogy ők is és én is  elhagytam a dohány bizniszt, hetente többször beszélünk telefonon, tartjuk a kapcsolatot. Utazgatunk együtt - Disneylandben voltunk együtt nem régen.

Hogy vannak egyébként, nagyon hiányzik nekik a régi pezsgés, a hihetetlen sikeres dohányüzletük? 

Jól vannak, és nem hiányzik nekik a McClelland mert ők döntöttek arról, hogy nem folytatják. Nem az volt, hogy valaki elvette tőlük a folytatást, vagy valami tragédia késztette őket arra, hogy lehúzzák a redőnyt. Egészen egyszerűen az ő minőségi elveikbe nem fért bele, hogy ne azzal a dohánylevéllel dolgozzanak ami meghatározta a keverékeik karakterét, minőséget, egyedi jellegét. Egészen egyszerűen nem jutottak már hozzá, az a kivételes minőségű nyersanyag már eltűnt a piacról - természetes lépésnek tartották, hogy ne folytassák. 

Nagyon hasonló okok miatt döntöttem úgy én is, hogy otthagyom a dohány bizniszt. Az én ízlésemnek már túl sok a korlátozás, a fenyegetés. Az utolsó dohánykereskedelemben töltött éveim túlságosan nagy részét szenvedtem át folyamatosan szigorodó államközi szabályzások, sokasodó adónemek közötti navigálással. Ez már nem az én világom... 

Ha jól tudom a Mac Baren dohánykeverő mesterével, Per (Georg) Jensennel is nagyon szoros a kapcsolatod 

Igen, olyannyira, hogy én voltam az egyetlen nem német vagy dán meghívott az esküvőjén:-) Szegények, hol dánból, hol németből fordítottak nekem angolra, hogy valamit értsek a hosszú köszöntésekből. Tényleg sorolhatnám neked a “híres” embereket, de hadd mondjak egy még jellemzőbb példát, miért csodálatos a pipások közössége. A fiam megbetegedett a nyáron és mivel lockdown volt, nem tudott orvoshoz menni. Én csak felhívtam a rengeteg pipás orvos ismerősöm közül a gasztroenterológust, aki 20 perc alatt távdiagnosztizált és világos instrukciókat adott, hogyan kezeljük a gyereket. 

                            Per Georg Jensen - Mac Baren - forrás: smokingpipes.com

Az évek alatt annyi jó ismerős, barát gyűlt össze, hogy ha utazunk a családdal sokszor vagyok gondban - ha már az X városba utazunk, szeretnék összefutni az ott élő, alkotó pipás ismerősökkel de persze a feleségemet nem akarom azzal büntetni, hogy a hosszú hétvége nagy részét az ismerősökkel pipázva töltöm egy faporos műhelyben :-) Például ha Koppenhágába megyünk, az estémet biztos Tom Eltang-el beszélgetve tölteném - ha a feleségemet kérdeznéd az ő tervezett programjáról, nem biztos, hogy ezt a választ adná :-)

Ezért hiányoznak idén nagyon-nagyon a nagy pipás show-k ahol koncentráltan, 2-3 napra tudok beleveszni az ismerősökkel, barátokkal való beszélgetésekbe.

Egy nagyon illusztris társaság tagja lettél 2015-ben, amelynek többek között olyan hírességek a tagjai mint Lee von Erck (a kedves olvasó őt például a Father the Flame filmből ismerheti), Peter Stokkebye vagy Marie McNiel. A Chicago Pipe Club a Pipa Doktorává választott. Ezt a Pipes Magazine Radio Show nemzetközi hatásának köszönhetted? 

Ez egy rendkivüli megtiszteltetés, de be kell valljam, hogy volt benne egy kis politika is. A Pipák Doktora címet a már korábban doktorrá avatott emberek szavazzák meg. Szerintem a következő dolgok miatt esett rám a választás: egyrészt a megelőző években rengeteget támogattam a Chicago Pipe Show-t illetve a klubot. A másik dolog, hogy végre egy viszonylag fiatalabb pipást akartak választani. A címre jelölés alapfeltétele, hogy valaki legalább 20 évet a pipás bizniszben, vagy legalább a szcénában kell töltsön. Ez az én esetemben megvolt, és még viszonylag fiatal - 47 éves - voltam a többi díjazotthoz képest. Csak, hogy érezd mi lehetett az átlag, a következő legfiatalabb doktor a sorban 59 éves volt.

                       Brian Levine átveszi a Doctor of Pipes címet 2015-ben - forrás: Brian Levine Facebook

A fentieken túl aztán még azt díjazták, hogy az én lelkesedésemnek és aktiv kampányomnak köszönhetően váltak a Disney pipák igazán jegyzett, gyűjtői célpontokká. Ennek kapcsán mindig mondom az embereknek - ha meghalok, két dolog miatt fognak rám emlékezni a pipások. Egyrészt mert “ő volt a Disney pipás ember”, a másik persze a podcast :-) 

Ha már Disney pipák és Disneyland - milyen szolgáltatásokat talált egy pipás ha meglátogatta a parkot a 80-as években? 

A 70-es, 80-as években mind a floridai, mind a kaliforniai parkban ha beléptél, a park fő utcáján találtad a dohányboltot, mindennel felszerelve. Cigaretták, rágódohány, olcsóbb és persze prémium szivarok (Macanudo és Arturo Fuente is kapható volt), Captain Black és Prince Albert csomagolt dohányok és vagy 5-6 féle kimért pipadohány - és persze a Mickey Mouse logós pipák. Szóval, ha otthon hagytad a szépen bekészített pipástáskádat, vagy a hullámvasúton egy húzósabb manőver közben elhagytad a dolgaid felét, a boltba beugorva megvehetted a pipád, mellé tisztítószálat, tömködőt, dohányt és egy jó kis Mickey Mouse-os öngyújtót is hozzá. Aztán a boltból kilépve megtömted a friss szerzeményt és vidáman füstölve mászkálhattál egész nap. 

Na, ehhez képest tavaly az utolsó kijelölt dohányzó sarkokat is eltávolították a parkból....Ha valakit érdekel ez a téma, annak szívből ajánlom a Disney Tobacciana Facebook oldalt ahol gyűjtjük az aranykor képeit :-)

Térjünk rá a pipáidra - köztudott, hogy nagy rajongója vagy Smio Satou japán mester munkájának. Mi az ami megfogott a pipáiban?

Igazából a Smokingpipes-nál töltött időszakomban lett lehetőségem elmélyedni az olyan japán mesterek munkáiban mint Tokutomi, Gotoh vagy Smio Satou , bár a Tsuge pipákat már korábban is ismertem. Satou pipái azért “beszélnek hozzám” mert mivel nagyra becsülte a dán pipakészítő kultúrát és dolgozott néhány dán mesterrel is, pipáiban a japán tradíciókat, mesterfogásokat ötvözi a dán hatásokkal. Apja Tsugénak dolgozott, így tőle tanulva magába szívta a japán esztétikát, és ezeket a hatásokat alkalmazva készíti dán stílusú pipáit. Nekem Tokutomi pipái már túlságosan extravagánsak, viszont Satou a szívem közepébe talál.

Satou japán finomságai mint például az urushi lakk technika amit előszeretettel alkalmaz nemcsak gyönyörű, de rendkívül praktikus is - hihetetlenül megkönnyíti a pipa tisztántartását. Ha nem égeted meg a pipát, akkor gyakorlatilag a hüvelykujjaddal tisztára tudod törölni a felületét. Amikor végre személyesen is találkozhattam a mesterrel, kb. olyan izgatott voltam mint egy tini lány egy Justin Bieber dedikáláson. Mutogattam neki a Satou gyűjteményem, a tolmácson keresztül megkérdezte: mi az amit szeretek a pipáiban? Az ízüket - válaszoltam. És tényleg így van, ugyanannak a dohánynak nagyságrendekkel jobb íze van egy Satou pipában. Persze vannak különbségek a pipái között - vannak olyanok amelyek felfelé kilógnak a sorból - de ez teljesen rendben van így.  Ez az egyik csodálatos dolog a pipázásban: mindannyiunknak megvannak az átlagos, a jó, és a varázslatos pipáink amelyekbe bele vagyunk szerelmesedve. 

Előszeretettel alkalmazza a tsuishu nevű rétegezett lakk anyagot közbetétként amiben az a fantasztikus, hogy ezt nem is ő készíti hanem az édesapja közel 50 éve készített anyagaival dolgozik. Hatalmas nagy megtiszteltetés számomra, hogy a családja több generáción átívelő tudását és mesterfogásait élvezhetem a pipáiban.

                   Smio Satou pipája a jellegzetes tsuishu lakk közbetéttel - forrás: smokingpipes.com

Most, hogy beszéltél arról, hogy mi az amit gyűjtesz, beszélj kérlek arról, hogy melyek a napi rotációban szereplő pipáid? 

Itt van például ez a régi pipám, egy Castello Sea Rock pipa - ez tökéletesen megmutatja, hogy milyen pipákat használok a mindennapokban. Nagyon szeretem a lovat formát. Itt van a szintén lovat Jody Davis amiből egy konkrét sorozatom van.  Ők mindig utaznak velem, mindig szolgálatban vannak. 

                          A Jody Davis “workhorse” sor - forrás: Brian Levine Facebook

Beszéljünk egy picit a dohányokról. Aki ismer valamennyire az tudja, hogy tiszta virginiát és VaPer-t szívsz, és ezek közül is leginkább a sajnos már nem készülő McClelland dohányokat. Mennyire vagy nyitott újdonságokra, más tipusú dohányokra? 

Hát igen, aki ismer engem az tudja, hogy sajnos teljesen McClelland-íz függő vagyok. A nyitottsággal nincsen probléma, például most is tesztelek egy dohányt - a Suttlif 2020-as Cringle Flake dohányát ami november 20-án fog megjelenni a piacon. Kifejezetten tetszik ez a dohány, készülök is venni belőle 20-30 dobozzal. Sajnos - és ez tényleg zavar, nem csak egy sznob nyekergés - nekem a teljes dohányspektrum csak egy nagyon kis szelete ízlik. Ha megnézem azokat a blendeket, amelyek igazán a kedvenceim - a McCranies Red Ribbon, az McClelland Acadian Ribbon,  a McClelland Beacon és a McClelland St. James Woods között igazából minimális a különbség. Tényleg irigylem azokat az embereket, akik mondjuk egy jó latakiás english-el indítják a napjukat, majd jön a VaPer kedvencük, hogy az ebéd után egy jó kis aromatikkal kísérjék az ejtőzést, hogy aztán az estét egy jó kis burley flake-el zárják. Az ilyen ízlésű emberek sokkal nagyobb spektrumát élvezik az előttünk terített asztalnak ahol én csak a sarokról veszek el ezt-azt. Szeretem például a Mac Baren HH Old Dark Fired dohányát. Nagyon jó, de maximum 1 vagy 2 kis tömet erejéig. A 2. tömet után azonnal el kezd hiányozni a McClelland ize :-) tényleg nagyon szeretnék szélesebb spektrumú ízléssel rendelkezni. 

                  Brian napi rotációban lévő pipái és a kedvenc dohányok - forrás: Brian Levine Facebook

Vannak szezonális különbségek, hogy melyik dohányt részesíted előnyben? 

Igen. Itt Észak-Karolinában nyáron már a kora reggelek is melegek, 20 fok feletti átlaghőmérséklettel és 90%-os páratartalommal. Ilyenkor van nálam a tiszta virginia ideje, szigorúan kis fejű pipából - Dunhill #2 max. #3 méretre gondolj. Így ősszel-télen, ahogy leesik a hőmérséklet és a páratartalom, leállok a tiszta virginiával és átállok reggelenként egy enyhébb VaPerre nagyobb fejű pipából amit az este egy intenzívebb, de szintén VaPerre váltok - például a már említett Cringle Flake 2020 verziója nagyon jónak tűnik az esti, erősebb VaPer szerepre.  

Ha már dohányokról beszélünk, hogyan látod az amerikai pipadohány piac következő 5 évét? További szűkülés és gyártói koncentráció várható a piacon? 

Ahhoz, hogy erre érdemben válaszolni tudjak - bármennyire is furán hangzik elsőre - azt kellene tudnom, hogy mit tervez az EU az elkövetkező 5 évben. Miért az EU rendelkezések a fontosak az amerikai gyártók és a piac jövője szempontjából? A válasz abban a tényben keresendő, hogy jelenleg a 2 messze legnagyobb pipadohány gyártó cég Európában működik. Bárhogyan befolyásolják az európai döntéshozók a Mac Baren és a Scandinavian Tobacco Group (STG) mozgásterét a piacon, az rögtön kihat majd a globális pipadohány piacra. A két európai gyártónak be kell tartania minden új címkézési, regisztrációs és termékkövetési szabályt - ez elől az exportra gyártott termékeik sem kivételek. Ha a nagy gyártók bajba kerülnek, kilépnek piacokról, elhagynak termékszegmenseket, nem vásárolják olyan mennyiségben és áron a dohányalapanyagot mint eddig, az arra fogja sarkallni a termelőket, hogy méginkább csökkentsék a prémium pipadohányra tartott ültetvényeiket. Az olyan relatíve kis termelőkért mint a Cornell & Diehl vagy a Suttlif, nem fogják fenntartani a prémium termőterületeket - a mennyiség amelyet ezek a kis cégek felvesznek, magában nem attraktív a termelő szemében. Tehát ha a Mac Baren vagy az STG bajba kerül a szigorodó EU szabályzás által akkor a kisebb cégek globálisan is bajba kerülnek... Az amerikai törvényhozásban jelenleg - bármely oldalon - nem találunk a dohány ügyét támogató tagot, annál inkább a marihuána legalizálásáért küzdőt :-) De ez már egy másik történet... 

                      Nem sok gond van ezzel az összeállítással - forrás: Brian Levine Facebook

Veled beszélgetve nem tudjuk megkerülni azt, hogy ne említsük a hihetetlenül sikeres Pipes Magazine Radio Show podcastodat amit 2012 óta egyetlen hét kihagyás nélkül készítesz. Hihetetlen az a motiváltság, profizmus amivel ezek a műsorok készülnek és a mindig nyitott kíváncsiság amellyel mindenkori beszélgetőpartnereid felé fordulsz. Honnan van erre energiád? 

Először is nagyon köszönöm, hogy ezt mondod, nagy öröm a visszajelzés a hallgatóktól. Néha azért elfogy a lendület és úgy érzem, hogy egy bizonyos rész jobban is elkészülhetett volna, de ha ezek az esetenkénti hullámvölgyek nem jönnek át a hallgatónak, annak nagyon örülök. Amíg hallgatják az emberek addig folytatni fogjuk a műsort. Elképesztő érzelmi töltést és motivációt adnak azok a hallgatói emailek amelyeket kapok. Az egyik amelyet féltve őrzök, egy afganisztáni küldetések után már itthon élő azonban PTSD-vel (poszttraumás stressz szindróma) küzdő veterántól van aki azt írta, hogy ez a heti műsor segít neki abban, hogy pipára gyújtva és a műsort hallgatva tudjon kicsit megfeledkezni azokról a borzalmakról amit átélt.

Aztán például ott van az 1-es tipusú, gyerekkori diabétesz kapcsán szervezett alapítványi gyűjtőkampányunk amit majdnem minden évben megrendeztünk a műsorban. Az az elképesztő mértékű támogatás amit a hallgatók tanúsítanak minden évben egy olyan ügy kapcsán amellyel azért vagyok személyes kapcsolatban mert a lányom is ebben a betegségben szenved, az egyszerűen hihetetlen. Már több mint 18.000 dollár gyűlt össze.  

A show egyébként azért lett nekem nagyon fontos, mert a dohány bizniszből kilépve ez maradt az a tevékenység amivel én hozzájárulok a pipás közösség életéhez. 

Idén tervben volt, hogy megyek a Chicago Pipe Show-ra. Életem első pipás show-ja lett volna de persze a Covid átírta a terveket. Jövőre, ha jól láttam május 1-2 az időpont és talán már túl leszünk a járvány nehezén és valóban meg is tartják az összejövetelt. Mint kezdőnek, mit javasolsz, hogyan készüljek a látogatásra? Annyi jót láttam, hallottam az elképesztő pipa, kiegészítő és dohány választékról, hogy attól félek az első órában elveszek a bőségben:-) Milyen stratégiát javasolsz nekem, mint zöldfülű Chicago Pipe Show látogatónak? 

Először is, ne a pipákra és a dohányokra koncentrálj hanem az emberekre. Pipákat mindenhol láthatsz. Ahogy látom, ismered a világon elérhető dohányok választékát is - nagy meglepetés nem fog érni. Amire azonban sehol máshol nincs lehetőséged, az személyesen találkozni és beszélgetni a pipás közösség meghatározó alakjaival. Sose félj bemutatkozni, csatlakozni egy beszélgetéshez. Több mint 100 pipás show-n jártam már - mindössze néhány olyan pipabeszerzésre emlékszem ezekről az eseményekről amelyek a show miatt jöhettek össze. Ehhez képest azok a beszélgetések amelyben részem volt ezeken az összejöveteleken, a pipakészítő mesterek akiket megismerhettem, felejthetetlen élményt jelentenek.

Szem és fültanúja lenni például amint Teddy Knudsen és Tonni Nielsen azon tanakodik a kezükben egy öreg W. O. Larsen Pearl erezetű pipával, hogy vajon melyikük készítette...vagy megfigyelni a világ legnagyobb hatású gyűjtőit ahogyan válogatják, vizsgálják a pipákat. Odalépni hozzájuk és megkérdezni, hogy mi alapján nézik meg pont azt a pipát, mi a szempontrendszer ami alapján egy pipa bekerülhet a kollekcióba? Ezek azok az élmények, tapasztalatok ami miatt egy ilyen pipás show fantasztikus egy olyan érdeklődő pipásnak amilyen te is vagy. 

A pénzügyek kapcsán az a tanácsom, hogy ne gyere el fix, meghatározott keret nélkül - és azt a keretet határozottan tartsd is be :-) Annál rosszabb nincs mikor a show 3. órájában beléd hasit a felismerés: már 30%-al többet költöttél annál, mint amit a teljes 3 napra szántál :-)

Aztán a másik tanácsom, hogy ne vedd meg az első megtetsző pipát. Járd körbe a teljes kínálatot, akár többször is. Ha mire visszatérsz elvitték azt a pipát amit az első 10 percben megláttál, ne bánkódj, azt a pipát a Jóisten nem neked rendelte :-)

Próbálj már a show hetének szerdáján Chicago-ba érkezni, akklimatizálódni, egy jót aludni. Már szerdán, csütörtökön látni fogod, hogy emberek pipákat mutogatnak a hotel lobbyban:-) Menj oda, nézd meg te is! Aztán péntek a “nulladik-nap” a nem hivatalos show-kezdet, már mennek a beszélgetések, a hotel bárban összefuthatsz Greg Pease-el, Per Jensennel, a Smokingpipes arcaival és persze a pipakészítőkkel a világ minden tájáról. A show papíron 2 napos, a gyakorlatban azonban szerda estétől vasárnap késő estig tart. 

Névjegy: 

30 éves szabadúszó újságíró, aki ennyi idősen már megélte a 2010 utáni magyar médiapiac összes nagyobb  átalakulását, azonban mindig egyenes háttal jött fel a hullámok közül. Hardcore Star Wars rajongó és könyvfordító. Közben ha van ideje, a Liverpoolról és a Balkán régió politikai, társadalmi aktualitásairól is blogol. Ha elakad valahol, akár a Wookieepedia-n is körülnéz a megoldásért. Pluszban még arra is van ideje, hogy olvassa ezt a blogot és be kell valljam, ő az én helyesírási lelkiismeretem :-) Nagyon vártam a vele való beszélgetést, amit személyesre terveztem Budapesten, azonban a végén a Covid helyzet miatt Messengeren bonyolítottuk le, egy vasárnap délután.
Amikor készültem erre a beszélgetésre, utánanéztem annak, hogy civilben mivel is foglalkozol. A szabadúszó újságíróskodás mellett, ha jól láttam, egyetemi titkár vagy?

Az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen vagyok társadalmi kapcsolattartásért és sajtókommunikációért felelős rektori titkár. Ez a gyakorlatilag annyit jelent, hogy én foglalkozom a sajtóügyekkel, én szerkesztem a honlapot, valamint fotózom is a különböző egyetemi eseményeken és rendezvényeken. Általános kommunikációs figura vagyok. Ez a főállás a Covid-helyzet miatt most több szabadidővel jár.

Mit jelent a szabadúszó újságíróskodás a gyakorlatban?

Ezek különböző szerződéses, egyébként régi ismeretségeken alapuló kapcsolatok – ilyen például az Élet és Irodalommal már nagyon régen működő kapcsolat, vagy a Tobacco Magazin is, ahová pipás témákban szoktam írni. Ez utóbbi az a dohányipari szaklap amely csak és kizárólag a trafikok dolgozói számára készül. A kizárólagosság oka a dohányipari hirdetéseket érintő szigorú szabályozás. Ebbe a magazinba készült többek között a nagyon jó visszajelzéseket kapott cikk a Missouri Meerschaum amerikai kukoricacsutka pipákról, illetve a szintén sokak által kedvelt a The Danish Pipe Shop-ról készített cikkem.

A nővérem Dániában él és úgy voltam vele, hogy ha a magánutamat egy kapcsolódó cikk megírásával is össze tudom kötni, akkor legalább az útiköltségem egy része fedezve lesz. Így is tettem, ha már arra jártam, beugrottam ebbe a legendás boltba és persze nem kellett a pipás mentalitásban csalatkoznom. Előre szóltam a tulajdonosnak e-mailben, aki nagyon jó fej volt, körbekísért a boltban, simán megengedte, hogy fotókat készítsek és közben nagyon jót beszélgettünk. Azért szeretem azt a beszélgetést, mert rávilágít arra, hogy bár itthon is előszeretettel panaszkodunk a dohánypiaci szabályozás keménységére, Nyugat-Európában sem fenékig tejfel a helyzet. Ők is folyamatosan az újabb és mind szigorúbb szabályozásra várnak, nem tudnak hosszabb távra tervezni.

Ha jól láttam a „bázis”, ahol olvashatunk tőled, az a Benyóblog.

A Benyóblog mostanában úgy működik, hogy ide kerülnek fel a régebbi cikkeim aktualizált változatai, illetve a Tobacco Magazinba készült cikkeket tölthetem fel ide, egy hónappal az eredeti megjelenés után. Aztán persze ide kerül minden olyan írásom is, ami máshová nem fér be.  

Gondolom, a jelenlegi magyar médiapiac a te lehetőségeidre is hatással van. Az „új” Indexhez nem hívtak?

Hívtak, de valahogy nem volt kedvem menni :-) Sok olyan hely van, ahová lelkiismereti, illetve egyéb okok miatt inkább nem mentem vagy megyek. 

Annak idején írtál a Mandinerre is, ha jól tudom...

Igen, de az merőben más volt, mint a mostani Mandiner. Én alapvetően egy konzervatív beállítottságú ember vagyok. Akkoriban nagyon aktívan blogoltam, a Mandiner pedig olykor szemlézte ezeket az írásokat, aztán egyszercsak hívtak, hogy dolgozzak nekik. Ez azért nem komoly újságirói pozíció volt, inkább amolyan diákmeló – híreket szerkeszteni és véleményeket szemlézni kellett nekik jellemzően –, de arra tökéletes volt, hogy elindítson az újságírás felé. Magát az írást egyébként még a Pázmányon Balázs Zoltán tanár úr szerettette meg velem. Ő tanácsolta azt nekünk, hogy indítsunk egy blogot, mert akkor rászokunk, hogy sokszor írunk valami rövidet, és ez sokat fog segíteni abban, hogy a későbbiekben könnyebben vegyük majd az iskolai feladatokat, mint például a szakdolgozat megírása. Ezt a tanácsot aztán kábé csak én fogadtam meg az évfolyamon, de nekem nagyon bevált.

Ha jól tudom, politológiát végeztél a Pázmányon majd a Corvinuson folytattad ugyanezen a vonalon

Igen, a Pázmány után a Corvinusra mentem, és politikatudományból szereztem volna masters fokozatot de nem fejeztem be. Akkorra beszippantott az újságírás – a Mandinertől áthívtak a VS.hu-hoz –, így félbehagytam az egyetemet. 

Fociról is írsz ha jól tudom

Igen, gondolom az Anfield Road blogra gondolsz – nagy Liverpool rajongó vagyok. Lukács Dániel szerzőtársammal írjuk kisebb-nagyobb rendszerességgel. A meccseket ennél jóval precízebben követem :-)

A Balkán is be van csípődve neked, ez honnan jött? Családi indíttatás?

Nem igazán, bár Székelyföldről jött a családom és Romániát a Balkánhoz szokták mostanában sorolni :-) A Balkán mint régió és politikai egység mindig is érdekelt, aztán amikor a Magyar Nemzetnél bekerültem 2016 végén a külpolitika rovatba és felosztottuk egymás közt a témákat és régiókat, én a Balkánt választottam. A Balkán mint téma annyira közel áll hozzám, hogy a régióval foglalkozó BalkanInsight.com hírportálra is írok néha angolul, vagy 4-5 cikkem megjelent már ott.   

Az angolod itthon tanult, vagy éltél külföldön és ott fejlesztetted fel arra a szintre, hogy cikkeket írsz ezen a nyelven?

Sosem éltem külföldön, itthon tanultam az angolt. Az egyik gimnáziumi nyelvtanárom nagyon felpörgette a nyelvtudásunkat, ami elég volt a nyelvvizsgára, aztán persze sokat kellett az angollal foglalkoznom a munka miatt is. Persze jóval könnyebben értek, mint beszélek vagy írok angolul. Plusz azért nem egészen ugyanazok a szövegek szoktak megjelenni, mint amiket én leadok – a szerkesztők rendbeszedik nyelvileg az angol nyelvű cikkeimet.

Nincsen romantikus családi történet, igazából két okot kell említenem. A budapesti Németh László Gimnáziumba jártam, ahol az egyik rajztanár mint utolsó dinoszaurusz, még utolsóként pipázhatott az épületben. Engem nem tanított, de az illatos pipadohánya a tudatalattimba égett. 

Aztán 2015 szeptemberében, amikor a VS.hu-tól eljöttem, rámszakadat egy csomó szabadidő, plusz egy nagyon streszes időszakot zártam – úgy éreztem rámfér valami nyugis elfoglaltság. 

Cigarettáztál a pipázás előtt?

Igen, tipikus újságíró-bagós voltam – azaz a cigizés arra szolgált, hogy csatlakozni tudjak a kollégáimhoz, ne maradjak ki a fontos hírekből, tippekből, pletykákból. Ezért általában szivarkákat szívtam, amit ugye nem kellett letüdőzni. Ekkor jött, hogy a pipázás szintén nem egy letüdőzős műfaj, viszont a szivarkához hasonlóan gazdag izélményt ad, így kötöttem ki egy nap egy fóti dohányboltban. A tulaj aki néha pipázott, segített kiválasztani egy egyenes szárú Angelo pipát és adott mellé egy McLintock Syrian Latakia dohányt. Mit mondjak, a latakiás dohány kezdésnek cseppet erős volt :-) El is vette a kedvem egy időre a pipázástól.

Mi hozott vissza?

A Syrian Latakia után aztán megpróbálkoztam néhány aromatikus dohánnyal és azok már jobban tetszettek, így akkoriban sokat kipróbáltam. A pipagyűjteményem is kibővült néhány egyszerű, Szabó pipával. Ez az aromatikus kúra egészen 1,5 évvel ezelőttig tartott, amikor is visszataláltam a latakiás dohányokhoz, amelyeket azóta is preferálok. Meg kell mondjam, hogy a Syrian Latakiához hasonló aromavilágú dohányt azóta sem találtam. Most, az utóbbi hónapokban sokalltam be kicsit a latakiától és kezdtem el aromatikus dohányokat próbálgatni. Amennyire hallom, nem vagyok egyedül ezzel a változó izléssel a pipás közösségben.

Nagyon változó. Van, amikor egy hétig nem gyújtok rá, mert vagy időm, vagy kedvem nincs, aztán meg van olyan, hogy napjában 3 tömet is elmegy. A napi rituálé, ami másnak megvan – például  reggel egy tömet a kávé mellé aztán lefekvés előtt egy –, nálam teljesen hiányzik. Az egyetemen, ahol dolgozom, gyakran rágyújtok. Kiülök a laptoppal az udvarra és hadd szóljon. Az egyébként abszolút jellemző, hogy a pipázás nálam nem önmagában álló elfoglaltság, mindig dolgozom vagy olvasok mellé.

Említetted az egyetemet – a Covid mennyire változtatta meg a napjaidat? 

Az események, konferenciák gyakorlatilag nullára redukálódtak. Dolgozhatnék otthonról is, de én inkább bejárok, mert jobban szeretem az irdodai munkakörnyezetet és így nem mosódik össze a munkával töltött és a privát idő, a magánéletem.

Mennyire vagy aktív tagja a magyar pipás közösségi életnek?

A Magyar Pipások Facebook-csoportba léptem be elsőként – már nem emlékszem, hogy hívtak, vagy én kértem a felvételemet. Volt jópár ismerősöm ott – például a Pápay Gyuri, akivel még a Magyar Nemzetnél dolgoztam együtt. Nem járkálok pipás társaságba, viszont például a tavalyi pécsi lassúsági pipaszivó versenyen a Tobacco Magazin csapatával én is elindultam és elsőre egy 37 perc körüli eredményt sikerült elérni. A fura többek között az volt, hogy a versenyen fix 3 gramm dohányt adnak, az én pipáim meg jellemzően 4-5 gramm töltettel „üzemelnek”. Különben nem tartom magam technikás pipásnak, jellemzően elég gyors tempóval szívom, pár pipát sikerült is már sajnos átégetnem ezzel a hozzáállással :-)

Miről szól neked a pipázás? A dohányok sokfélesége, nikotinbevitel vagy a pipák mint tárgyak szeretete, ami megfog?

Igazából magában egyik sem a felsoroltak közül. Én egy hobbit kerestem magamnak, annak minden eszközével, rituáléjával együtt, és ezt találtam meg a pipázásban. Imádom, hogy utána tudok olvasni minden elemének, egy dohányvásárlás előtt például gondosan tanulmányozom, hogy a kinézett dohánykeverékek milyen összetevőkből állnak, és ha ezek alapján tetszik, amit látok, akkor megrendelem. Ugyanez az alapos olvasgatás előz meg nálam egy pipavásárlást is. Nyilvánvalóan, az újságirói melóm miatt nem jelent problémát az Interneten történő keresgélés :-)   

Nagyon érdekel a pipázás, a dohányzás kultúrtörténete is. Az, hogy Magyarországon a pipázás hogyan lett népszerű, majd hogyan kopott aztán ki. Nem magyar vonatkozású, de nagyon érdekes volt például a The Crown Netflix-sorozatban Sir Harold Wilson munkáspárti miniszterelnök, aki a filmben kifejti, ahogy a szivarozásról tudatosan állt át a pipázásra, mely dohányzási forma sokkal jobban reprezentálta a munkásosztályt. Mennyire érdekes, hogy manapság egy pipázó emberről nem a munkásosztály, inkább valami furcsa, egyénieskedő sznobéria jut a laikus nem dohányzó emberek eszébe.

A hobbi köre persze a pipázás rituáléjával lesz teljes – a pipa kiválasztása, előkészitése, a tömés mozdulatai és persze a gyújtás, aztán a nálam kb. 50 percnyi füstölgés. Lelazulok, élvezem, szálazgatom a dohány izeit. Hihetetlen, hogy néha ugyanaz a dohány pár hét múlva megint elővéve, hogyan képes újabb jegyeket, karaktert mutatni. Tipikus példája nálam a HU Tobacco Nyala dohánya, ami egy szivarlevél bázisú, burley-t, virginiát és perique-et is tartalmazó fantasztikus keverék. Ezt a dohányt részben az általad küldött Warped – The Haunting kóstoló alapján is rendeltem, mert abban nagyon tetszett a szivardohány. Nagy elvárásokkal nyitottam és kóstoltam, de ott és akkor, frissen annyira nem fogott meg. Most, ahogy kicsit belefáradtam a latakiába, megint elővettem és most meg nem bírom abbahagyni, annyira ízlik. Ez is nagyon vonzó a pipázásban – a hangulatodtól, napszaktól, a dohány nedvességtartalmától, érettségi fokától, és még vagy ezer tényezőtől függően szerethetsz bele vagy éppen ki egy dohányból. Ez egy folyamatosan változó, hullámzó dolog...

Ezek szerint azért te is az a típus vagy, aki nem állsz meg egy dohánynál, folyamatosan keresed, kóstolod az újdonságokat..

Igen, szeretek próbálgatni, új élményeket szerezni. Nyilván vannak aztán olyan dohányok amiket nagyon megszerettem és viszonylag nagyobb mennyiséget berendeltem belőle. Ilyen például a latakiás Midnight Ride a Dan Tobacco-tól ami korábban egy CAO blend volt az American Heritage sorozatból. Aztán a Petersonnak van két latakiás keveréke amelyek nagyon bejöttek, illetve ilyen kedvenc még a Mac Baren HH Latakia Flake. De többnyire próbálgatok, úgyhogy nekem is van otthon egy csomó nyitott dohányom amit végre el kellene szívni :-)

A Youtube-ot úgy általában nem igazán „fogyasztom”, inkább, ha tehetem, olvasok az Interneten. Nagyon sokat olvasok a pipakészitő manufakturákról, gyárakról azok közvetlen honlapjain keresztül. A másik nagyon jó forrás a Smokingpipes.com blogja ahol egészen jó cikkek vannak dohányelemzésektől kezdve a klasszikus angol pipaformákon keresztül majdnem minden pipás, szivaros témában. Aztán persze ott van a Tobbaccoreviews.com mint referenciapont, ha dohányoknak szeretnék utánaolvasni. Évente 2-3 cikket magam is hozzáteszek az online pipás tartalmakhoz. 

Jellemzően német oldalakról vásárolok. Az Esterval’s Pipe House (tecon-gmbh.de) illetve a hacico.de nagyon bevált. Aztán persze ami jó, azt megveszem az itthoni kinálatból. A Peterson Irish Dew, a Wild Atlantic, az Early Morning Pipe mind teljesen okés dohány, ezeket megveszem itthon. Mást – kivétel ugye a fentebb emlitett Mac Baren Loose Cut, ami nagyon tetszett – nem nagyon veszek itthon. Ahogy említettem, rengeteg nyitott tin-em van most, úgyhogy azokat próbálom elszivni :-)

Hogyan kell téged elképzelni – a preciz ember vagy, aki gondosan nyilvántartja a dohánykészletét egy Excel-táblában?

Hát igen, az exceles fázison én is átestem, de már elmúlt :-) A dohányaim sajnos bontott tin-ekben vannak, ami persze nem ideális, de nem aggódom agyon, mindig vissza lehet ezeket valamennyire nedvesiteni. 

Több mint 30 pipám van. Ebből legalább 10 pipa az egyetemen állomásozik. Ezek nagy része kisebb kazánterű, gyorsabb pipázásokra alkalmasak, így nem néznek rám ferde szemmel, hogy milyen sokat füstölök a munkahelyen :-) Aztán van az otthoni kontingens, amellyel kapcsolatban jártam már úgy – éppen Újpesten, egy panelban laktam –, hogy a földszinti erkélyen felejtett pipástáskát valaki ellopta. Azért bánom mert a táskában volt egy szép zöld pipa is :-(

Visszatérve, itthon hű vagyok a Pipatóriumhoz, ahol a vásárlás előtt alaposan meg tudom nézni a pipát. Értenek hozzá, érdemi válaszokat kapok a kérdéseimre. A Gallwitz-cal szintén tettem próbát, de nekem nem vált be. Online pedig a smokingpipes.eu oldalról szoktam rendelni és általában estate, azaz használt, second hand pipákat, mert olcsóbbak és nagyon szépen fel vannak újítva. A mostani kedvencem is innen érkezett, egy homokfúvott Peterson Oom Paul. De rendeltem onnan új pipát is már, például egy Ropp-ot.

Mennyire vagy kényes a dohánytípusok külön-külön pipákban való elkülönítésére? Azaz simán megtömöd a latakiás pipádat Mac Baren Loose Cut-al, vagy ilyet sosem tennél?

Először is van vagy 4-5 tajtékbetétes pipám, ami éppen azért jó, mert nem kényes sem a dohányfajták cserélgetésére, sem a túlzottan gyors tempó által okozott hőterhelésre. Egyébként pedig arra azért figyelek, hogy az aromás, illetve natúr dohányokat ne váltogassam ugyanabban a pipában, és persze azért a natúr dohányok között is külön kezelem a latakiás keverékeket. 

Is-is. Van amikor ezt, valamikor azt kívánom jobban. A tapasztalatom szerint a szűrő tompítja az ízeket – ennek kapcsán a tapasztalást nem biztam a véletlenre, ugyanazt a dohányt elszívtam először egy szűrős, majd egy szűrő nélküli pipában, a különbség ég és föld. A szűrő nagyon letompítja az ízeket – ettől függetlenül az az íz még jó, de mindenképpen kevésbé intenzív. A szűrőtlen pipát az ízek intenzitása miatt szeretem, de a szűrősnek kialakított pipát sosem szivom szűkítővel – minden esetben beteszem a szűrőt, legalább megteszek valamit az egészségemért. 

Szeretek biciklizni, idén például a Covid-helyzet miatt több szabadidőm lett és végre sikerült egy régi tervet megvalósítani. Ebben az évben lettem 30 éves, a vírushelyzet miatt a nővéremhez nem sikerült kijutnom Dániába, így gondoltam egyet és körbetekertem a Balatont. 

                                                                          Tógyer Tibor képe Bencéről

Az újságírók ilyen jó kondiban vannak?

Csak a magam nevében tudok nyilatkozni :-) A kondi és a gyakorlat az megvolt hozzá. Budapesten a Covid karantén alatt sokszor csináltam meg egy kb. 35 km-es kört az Újpesti vasúti híd és a lágymányosi Rákóczi híd között kialakitott bringaúton. A Balaton-kerülésnél az első napomon sikerült olyan 90 km-t tekerni – ez egy eltévedés miatt alakult így, mert azért nincsen teljesen egyértelműen kitáblázva az út. Tihanynál benéztem egy elágazást és valahogy lekavarodtam a révhez, ami zsákutcának bizonyult, így vissza kellett tekernem a hegyre. A végén három és fél nap volt a túra, fürödni is tudtam, feltöltődtem, nagyon élveztem. De legközelebb rövidebbre fogom venni. Eszközigénye nem speciális, én a sima városi bringámmal tekertem végig.

A te neved kapcsán a külpolitikai cikkeid mellett, amit azonnal feldob a Google, azok a Star Warsszal kapcsolatos projektjeid. Kezdjük a könyvfordításaiddal.

Igen, eddig könyvet forditottam, amibol kettő hangmodulos gyerekkönyv Az utolsó Jedikhez meg a Solohoz. Ezek 2-3 éves gyerekeknek készült könyvek, amelyeknél a bal oldalon látod a szöveget a jobb oldalon meg gombokat nyomogatva tudod lejtszani a hangokat. Ezek persze ilyen kis 16 oldalas szösszenetek, szóval nem kell nagy dologra gondolni.

A három másik könyv már nagyobb meló volt, az egyik a Fajok enciklopédiája, ami azért volt nagy kihívás, mert még nem voltak kész az illusztrációk a könyvhöz, amikor fordítanom kellett. A több mint száz leírt faj a Star Wars világából még nekem, hardcore rajongónak is tartogatott meglepetéseket. Természetesen, egy igazi fan nem esik ilyenkor kétségbe, ha nagyon elakadtam egy egzotikusabb fajjal, akkor felmentem a Wookieepedia-ra, rákerestem, hogy valami képem legyen róla. Az angolban ugye egy szónak adott esetben vagy tízféle jelentése lehet, nem mindegy, hogy agyar vagy karom... Szóval voltak kihívások :-)

Aztán volt a Galaktikus kalandok, amely a Star Wars univerzumban megjelent képregényekből és könyvekből tartalmazott átiratokat, elsősorban fiatal olvasók számára. Ebben a filmekből kevéssé ismert, a fősodortól távolabbi karakterek történeteiről is olvashatunk. Ez volt az első alkalom, amikor prózát kellett fordítanom. A legutóbbi fordításom pedig egy túlélési kézikönyv a messzi-messzi galaxishoz, a Hogyan ne légy ewok-eledel és egyéb tippek a túléléshez ami különféle, rendkívül hasznos tippeket tartalmaz. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki az Endor holdjára utazna a Covid lecsengése után.

Remélem, lesz még ilyen felkérés, persze ez mindig attól is függ, hogy a Kolibri Kiadó akivel dolgozom ezen a projekteken, hogyan tud megegyezni a Lucasfilmmel és a Disney-vel. Most például úgy fest, hamarosan ismét elő kell majd vennem az angoltudásom.

2014 óta írok a Star Wars-ról kiebb-nagyobb rendszerességgel. Akkoriban a VS.hu-nál dolgoztam és volt egy sorozatom Heti Star Wars-pletykák néven, ahol heti rendszereséggel adtam hírt a franchise körüli történésekről. Aztán a Magyar Nemzetnél is sokat írtam a témában, sőt, interjúkat is készítettem. Amikor a Magyar Nemzet – legalábbis a számomra értelmezhető formájában – megszűnt, erősen gondolkodtam, hogy miként kellene folytatni ezt a projektet. Egy ideje írtam hírlevelet, gondolkodtam, hogy ebben a formátumban folytassam-e. Végül azonban megalapítottam a Ziro.hu oldalt, ahová szerzőtársakat is toboroztam. Nyilván regisztráltam domaint, vettem tárhelyet ahogy azt kell – ez egyébként egy nagyon jó tanulási folyamat is volt. Ez az oldal 2018 májusa óta létezik és folyamatosan erősödik a szcénában – most olyan havi 30.000 olvasót vonz, amivel versengünk a legnagyobb magyar Star Wars rajongói oldal kategóriában. A célom ezzel az, hogy ne csak a hardcore rajongókat szólítsuk meg vele, hanem profin csináljuk újságírói szempontból is. Ami pletyka, azt akként kezeljük és adjuk tovább, ami hír, az meg legyen valós fact-checkkel megtámogatott tényinformáció. Nem szeretem azt, amikor a két kategória összemosódik, ami sajnos a magyar médiában, a miénknél sokkal nagyobb olvasótáborral rendelkező orgánumoknál simán bevett szokás.

Nagyon jó visszajelzés az, hogy egy csomó magyar Star Wars témájú Facebook-csoportban referenciaként kezelik a cikkeinket és hivatkoznak ránk mint hiteles forrásra. Persze ez is csak egy szerelemprojekt, ami pénzt nem hoz csak visz :-)

Persze, ha van olyan hírünk, ami nemzetközi érdeklődésre tarthat számot, akkor azt megírjuk angolul is és körbeküldjük. Volt például egy sorozatunk, a CSH40, ami a Csillagok Háborúja magyarországi premierjének 40. évfordulóját ünnepelte. Ide meghívtunk külföldi szerzőket is, akik közül 4-5 el is fogadta a meghívásunkat, olyanok is akik a StarWars.com-ravagy a Star Wars Insiderbe írnak. Van egy Lucasfilm alkalmazott is, akivel tartjuk a kapcsolatot és próbáljuk őt becserkészni, hogy írjon nekünk, ez még egy folyamatban lévő történet. Amire különös hangsúlyt próbálok fektetni az az, hogy sokszor olyan magyarokkal készítek interjúkat, akik dolgoztak, dolgoznak a filmeken, különösen most, a Disney éra alatt. 

                                                 A kép forrása - Kevin Goodbee (Pipesmagazine .com)

Nem, nem - a fenti képen látható teljesen utópisztikus képet nem én készítettem. Elképesztő szerencse, vagy komoly amerikai kapcsolatok nélkül megszerezni egy ilyen csomag Penzance-t (kisker áron egyébként a teljesen barátságos 35 USD körül van ha felbukkan) szinte lehetetlen, én meg nem fizetek érte 150-200 dollárt a másodlagos csatornákon. Ha egy-egy “drop” (az aktuálisan legyártott Esoterica széria piacra kerülése) várható érkezéséről elkezd suttogni az Internet népe, felbolydulnak a csoportok és mindenki élesíti a hitelkártyáját. Aztán pár napig azt halljuk, hogy a Smokingpipes-on, a 4Noggins-on, és még itt-ott pár percre megjelentek az “aranyrudak” - aztán csak csend van és a szokásos tanácstalanság...

Hogyan váltak a mindössze 20 dolgozóval működő, a misztikus Jersey szigeten 200 éve alapított, muzeális eszközökkel, rendkívül kis mennyiségben gyártó manufaktúra dohányai a világ pipásainak legjobban áhított de szinte elérhetetlen célpontjaivá? Mit tudunk a gyártóról? Hogyan lett rendkívül tudatos, okos márka építéssel az Esoterica a pipás világ Szent Grálja? 

A történet idén lett 200 éves, azaz a kezdetekig egészen 1820-ig kell visszautaznunk az időben. A helyszín a Jersey sziget, az English Channel Franciaországhoz már nagyon közel fekvő része.  

A J.F Germain & Son elődjét Thomas Aubin alapította 1820-ban a Jersey szigeten. Ha megnézzük a térképet, felmerül a kérdés, hogy a sziget Franciaországhoz, vagy Nagy- Britanniához tartozik-e? Bármennyire meglepő, az utóbbi a helyes válasz. A hovatartozás eredete nagyon régre nyúlik vissza. A normannok óta, azaz több mint ezer éve a kis sziget az angol királyok fennhatósága alatt állt, és maradt valahogy a történelem viharaiban annak ellenére, hogy mindössze jó 50 km-re fekszik a francia partoktól.

Thomas Aubin hajóépítőként kezdte, és hamar felismerte a sziget fekvéséből adódó üzleti lehetőséget. A Franciaországhoz, a Brit Szigetekhez, Hollandiához és Dániához való relatív közelség miatt, Jersey ideális kezdőpontja volt a jellemzően kereskedelmi célú hajóutaknak. Aubin tehát hajó flottákat épített, szerelt fel és adott bérbe, ebből teremtette meg vállalkozása alapjait. A hajók elhagyták Jersey kikötőjét és aztán persze egzotikus terményekkel, fűszerekkel megrakva tértek vissza - az egyik ilyen termény az Észak-Amerika keleti partjáról származó dohány volt.

Aubin meglátta a növényben rejlő lehetőséget, elkezdte feldolgozni a dohányt és az érdeklődés sem maradt el - az üzleti sikereken felbuzdulva saját néven meg is alapította dohányfeldolgozó cégét. A cégben csatlakozott hozzá Phillip Germain. A cég máig ismert nevét aztán Philip Germain fiáról John Francis-ről, és annak fiáról John Philip-ről kapta az 1920-as években, amikor a cég az igazi aranykorát élte. Híresek voltak arról, hogy csak a legkiválóbb minőségű alapanyaggal dolgoztak, és a sziget sós, tengeri levegője is nagyon kedvezett a dohánykeverék készítésnek. Mint az angol dohányfeldolgozó cégek többsége - itt kell megemlítenünk a Samuel Gawith manufaktúrát mint másik tipikus példát -, ők is a saját maguk által fejlesztett ősrégi gépekkel gyártanak még a mai napig is.

A J.F. Germain & Son fő termékköre a természetes dohánykeverékekre koncentrál, de persze voltak és vannak a mai napig is enyhén aromatikus dohányaik is. Híres, régi keverékük az Eighteen Twenty (1820), ami egy klasszikus english dohány ciprusi latakiával. 

Nagy klasszikusuk még a Plum Cake Mixture. E két dohányhoz szinte lehetetlen hozzájutni. Ezeknél kicsit jobban ismert a Royal Jersey sorozatuk meg persze a még egészen jól hozzáférhető Brown Flake, Medium Flake, Special Latakia Flake hármas. Van aztán a Rich Dark Flake ami már jóval ritkábban kerül elérhető közelségbe, és a Century is amelyhez volt szerencsém - ez egy nagyon egyedi, vörösborral, likőrökkel ízesített dohány.

Ha már ízesítés, itt kell megjegyeznünk, hogy a J.F. Germain nem használja az aromatikus angol dohányok védjegyévé vált,  szeretett-gyűlölt “Lakeland” aromát - ami a Samuel Gawith, Gawith & Hogarth, és egyéb angol OTC dohányok tipikus ízesítője.

De hol, és hogy jön a képbe az Esoterica? Hogyan született ez a csak az amerikai piacra készített sorozat, és hogyan vált a már emlitett pipás Szent Grállá?

A történet ehhez a részéhez az amerikai Colombus (Ohio) városába kell elzarándokolnunk ahol nagyon régóta létezik a Smoker’s Haven nevű üzleti vállalkozás. A céget még 1940-ben alapították és sok évtizeden keresztül árulták a pipák és egyebek mellett a saját néven forgalmazott, de híres európai gyártók által készített (“white labeling”) dohánykeverékeiket. 

Sok éven keresztül ez az európai partner a brit Sobrani volt, azonban 1970 környékén ez a kapcsolat megszakadt, és helyükre a J.F. Germain & Son érkezett, akik jópár eredeti receptet és gépet is átvettek a Sobranie-tól és folytatták a jól ismert  Smokers’s Haven márkákat.

Aztén ennek a kapcsolatnak is vége szakadt, ami azt jelentette, hogy megszakadt a Germain által gyártott dohányok útja az amerikai kontinensre. Steve Richmond kapta fel az elejtett fonalat, és mivel igéretes piaci lehetőséget látott benne, elkezdte importálni a Germain dohányait az USA-ba. Az ő nevéhez fűződik az importált keverékeknek adott Esoterica márkanév is. 

Sok év sikeres működés után vette át a márkát a pipás körökben gyönyörű pipáiról, és jó értelemben vett “minden lében kanál” természetéről ismert Mike Butera, aki kiváló üzleti érzékkel igazán naggyá tette az Esoterica márkát és közben olyan, még az Esotericánál is elérhetetlenebb dohányokat is megalkotott a mint a Kingfisher (VaPer) és a Pelican (english oriental), amelyek tényleg csak a mesékben léteznek. Néha-néha fel-feltűnik egy-egy tin a pipás fórumokon, több száz dolláros áron. Idén januárban volt szerencsém egy estét a chicago-i Arlington Pipe & Cigar boltban tölteni ahol éppen bent volt a helyi székhelyű Arango képviselője aki a Butera dohányokat forgalmazza. Óvatos kérdésemre, miszerint ha szeretnék ezekhez a dohányokhoz hozzájutni, mi a teendőm, mosolyogva csak annyit mondott: nagyon türelmesnek kell lenni.....  

Butera, és az azóta tőle az Esoterica jogokat megvásárló, fentebb említett Arango Cigar Company kiváló marketing munkával tette ezeket a dohányokat a pipások áhított célpontjaivá. Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy az Esoterica titka nemcsak a tudatos, profi marketing. Itt egy egyenletesen magas minőséget produkáló, igazán egyedi keverékeket gyártó, tradicionális keretek között működő manufaktúra termékeiről beszélünk. A hype csak úgy épülhetett fel, hogy a dohányok sem okoznak csalódást.

Ahogyan fentebb említettem, ezeknek a dohányoknak a beszerzése majdnem lehetetlen. Ha a kedves olvasó mégis megpróbálkozna vele, az alábbi - általam is kipróbált, több-kevesebb sikerrel, de azért működő utakat tudom ajánlani.

1. PipeStud’s Consignment Shop - Stephen Fallon online üzlete amely dohány hagyatékok, gyűjtemények eladására specializálódott. Előnye, hogy bár az árak itt is sok esetben jóval magasabbak a kiskereskedelmi áraknál de még így is talán a legkorrektebb árazással találkozunk. Ő nem listáz be kétes eredetű vagy sérült dobozú dohányt. Illúziónk persze ne legyen - egy 8 unciás Penzance csomag itt is 175 USD ha éppen felbukkan - de legalább van esélyünk megcsípni. Érdemes többen összeállni egy ilyen csomagra és együtt megvenni - így már az ár is barátságosabb, az élményt pedig megoszthatjuk ami szintén nagy öröm. Természetesen az Esotericán kívül további érdekes, hőn áhított tételek is fel-fel bukkannak itt - McCranie’s Red Ribbon, McClelland Christmas Cheer, Frog Morton Cellar vagy “csak” 30-40 éves Capstan dobozok. Igazi kincstár ez a kis online shop, ha regisztrálunk, emailben értesülhetünk a készletfrissítésről. Erősen ajánlott!

2. Amerikai pipás, illetve szivaros boltok - például a New York-i  Barclay Rex üzlete amely alapvetően szivaros hely de épp emiatt lehet szerencsénk. Itt ugyanis kevésbé fordulnak meg a pipások és a készletre vett Esoterica hosszabban megmarad. Így sikerült ebben a boltban 2018 őszén Pembroke, And So To Bed tinek mellett még 2 doboz Balkan Sobranie-t is lőnöm. Tehát ha van ismerősünk, rokonunk akkor izzítsuk be a kapcsolatokat, a helyi “brick & mortar” dohányboltok tartogathatnak ezen a téren kellemes meglepetéseket.

3. A Smokingpipes értesítő email rendszere - utoljára hagytam azt ami pár éve még működött azonban ebben ez évben már nem hozott sikert. A népszerű oldalon regisztrálva úgynevezett “One Time Alert”-et tudunk beállítani az áhított dohányokra, és amikor készletre kerülnek, automatikus emailben értesülünk erről. Ilyenkor aztán irány az oldal, kb. 5 percünk van arra, hogy még bele tudjunk nyúlni és egy-egy tételt meg tudjunk venni. Sajnos az értesítő a Smokingpipes esetében egy sorszám alapján működik. Példának okáért az alábbi képen látható az én “alert” sorállási státuszom. Ezek alapján remény sincsen mondjuk egy Penzance megcsípésére - gondoljunk csak arra, hogy egy 300 dobozos szállítmány esetén az első 300 várólistás kap csak értesítést a készletről. Az én 1818-as sorszámom majd talán 2025-ben esik vissza arra az 1-300-as szintre ahol esélyem lehet a vásárlásra.

(A poszt elkészítéséhez egyebek mellett döntően a Country Squire Radio podcastjának 2020. Május 20-i adását használtam fel.) 

Samuel Gawith - Palace Gate - gyártó: Samuel Gawith, enyhén aromatikus virginia, burley, black cavendish keverék kókusz ízesítéssel. Szubjektivpipás index: ***+ (a max. 5 csillagból)

A Samuel Gawith dohányaival nekem még rossz tapasztalatom nem volt. A Squadron Leader nálam az etalon english, a Full Virginia Flake is nagy kedvenc, de vajon milyen egy SG aromatik? Ráadásul egy kókuszos ízesítésű?!

A kókusz nekem nagyon be van csípődve. Nagyanyám Felvidékről származott el és igazi, lakodalmi főző-sütő asszony volt. Nála a karácsonyi sütés két héttel Szenteste előtt kezdődött és legalább 2 fajta kókuszos süti szerepelt a 3 féle bejgli mellett még legalább 5-6, egyéb süteményt tartalmazó karácsonyi alap szettben. Az egyik ilyen kókuszos sütinek az ízét még ma is a számban érzem. Persze, azért árnyalja ezt az emléket, hogy az időközben diagnosztizált 2-es tipusú cukorbetegséggel még lilább ködbe költözött a fejemben minden olyan emlék ami édes...

A sütemény úgy nézett ki, hogy egy csokiba mártott linzer alapra került a megsütött kókuszreszelékes tojásfehérje hab aminek a közepére egy kanálnyi szilvalekvár tette azt a plusz 10 gramm cukrot, amire akkor még úgy gondoltam nagy szükségem van. Bombasztikus volt. Imádtam lábatlankodni a konyhában és a zacskós, száraz kókuszreszelék (talán azt is a Globus szerelte ki annak idején) íze, illata örökre beégett az agyamba. Szóval nálam a kókusz teljesen OK, jöhet minden mennyiségben.  

Sokan szeretjük a Samuel Gawith dohányait és nem csak azért, mert ezek a keverékek egységesen nagyon jók - én még nem találtam a repertoárban középszerű dohányt ami mondjuk egy Cornell & Diehl esetében a sok nagyon jó keverék mellett azért simán benne van a pakliban. A másik ok az, hogy továbbra is függetlenként működnek az olyan nagy gyártóktól és márkatulajdonosoktól mint a  Scandinavian Tobacco Group, a Mac Baren, a Kohlhase & Kopp, vagy az amerikai piacon egyre dinamikusabban akviráló Cornell & Diehl.

Angliában, a Cumbria vidéken, a South Lakeland District-hez tartozó Kendal városkában, 1792 óta keveset változó felállásban, az alapítók együtt, majd aztán sokáig külön-külön (mindössze pár utcányira egymástól) mostanában pedig megint együtt, mint Gawith & Hogarth gyártják a régi receptek alapján, sokszor már csak műszaki restaurálással javítható ódon gépeken a jobbnál jobb dohányokat.   

Le kell szögeznünk előre - ez megint egy angol stílusú aromatik, azaz nem egy jó sok szirupban megáztatott közepes vagy gyenge minőségű burley, itt a kókusz-likőr finoman hozzáad, nem dominál. 

Az illat határozott, de nem kellemetlen. Nem meglepően kókusz, a jól ismert lakeland aromával. Szerintem kellemes, de abszolút megértem ha valakit ez a kombináció taszít.

Egy igazi SG dohányhoz méltóan nagyon nedves volt nyitáskor, viszont vigyázzunk vele - a szalagos vágatú dohány dobozában nagyon gyorsan szárad, utána törik, tehát tartsuk inkább jól zárható kis befőttes üvegben. Én imádom az SG négyszögletű dobozkáit - a legjobb woblereimet is a Navy Flake és a Squadron Leader dobozaiban tartom - így szeretek az üvegből mindig egy-egy adagot az eredeti dobozba visszatenni és azt vinni magammal ha útnak indulok. 

Kezelési, tömési szempontból nekem nem nagy barátom ez a fajta hosszú szalagos dohány, meg is szenvedtem vele ezúttal is mert borzasztó könnyű túl keményre tömni. Attól függően, hogyan sikerül a tömés vagy szépen, komplikációtól mentesen, hűvösen végigég, vagy olyan szintre forrósítja a pipát, hogy időről időre félre kell tenni. Ez az össz negatív tapasztalat egyébként, ami persze nem a dohány, hanem inkább az én kevés tapasztalatom kritikája. 

Ízben csodás, az első harmadban kicsit erősebb az édeskés kókusz, de aztán előrébb lépnek a dohány karakterei és onnantól az aroma átveszi az alkotó által neki rendelt szerepet - nem dominál, halkan játszik csak, felsejlik néha-néha, kerekíti, lágyítja az élményt. A dohányok arányát közel azonosnak érzem, az édeskés cavendish is határozottan adagolt, de ott van jól érezhetően a virginia és a burley is. Ez utóbbi a közepesnél kicsit feljebb érzett nikotinjáért is felel - persze ez egyéni tolerancia függvénye. Egyébként igazi könnyű, kellemes izű dohány amelyet a körülöttünk lévők is élvezni fognak. Tökéletes társ egy kávézó teraszán.

Névjegy: Pazár Gábor, vagy Brassens ha még mond valamit a Pipaklub.hu fóruma. Megkerülhetetlen alakja a magyar pipás közösségnek. Trafikos, de az a fajta akihez ha bemész és kiderül rólad, hogy pipás vagy, pár órán belül a kertben találod magad, vadul füstölsz valami Semois nevű varázsfüvet és a lúgos füstről és dohányfermentálásról hallgatsz, komoly érzelmekkel átitatott doktori értekezést - pedig 3.5 órája mindössze egy zacskó Stanwell Melange-ért ugrottál be. Él-hal a dohányért, nála nincs két szavas válasz. Érdi trafikja zarándokhely amit nagyon meg kell becsülnünk. Ahogyan őt is, mert közkincs.

Július közepén találkoztunk Érden az Anna Trafikban, jó másfél órát beszélgettünk, ennek a leiratát olvashatjátok itt a blogon.

Elvileg ha minden jól ment volna, most nem tudnánk beszélgetni...

Igen, ha a Covid nem irta volna át a terveket most Franciaroszágban lennénk a feleségemmel, Séte-ben, Brassens szülővárosában. Ez a gyönyörű város a Cote D’Azure nyugati nyugati végén helyezkedik el. Nagyon híres, csodálatos hosszan elterülő homokos tengerpartját (is) nagyon szeretjük. Anna kiállítására mentünk volna a Pireneusok lábához, ezt egészítettük volna ki egy kis nyaralással délen.

“Happiness is not a destination, it is a way of life” azaz “A boldogság nem elérendő cél, hanem egy napi életszemlélet” látom a falon a kis táblán. Amennyire ismerlek, egy igazi hedonista vagy, simán lehetne a te mottód is

Anna, a feleségem tette ki és inkább őrá igaz ez. Én realistának tartom magam, nekem a boldogság célként is megfelel :-) A boldogságot egyébként sokszor nem a jelenben, nem a jövőben hanem egyre inkább már a múltban keresem. Sokszor érzem, hogy a korosztályom nem igazán passzol a mai világba. Ha benne is élünk, semmiképpen nem vagyunk meghatározóak. 

Mondok egy példát. Sokszor kapok szakmai megkereséseket, hogy segítsek ebben-abban.  Segítek ha tudok, megosztom a tapasztalataimat és tudásomat, de amikor elszámolnánk a tanácsadói munkával, az érdeklődés hirtelen elapad. Sajnos ebben az országban a tudás és tapasztalat mint piaci érték sok esetben nem találkozik a fizetőképes, korrekt igénylői oldallal. Kicsit mintha az lenne az alapállás, hogy a mi generációnk még osszon meg szépen mindent, azért ne várjon köszönetet és főleg ne várja el, hogy részt vehet a következő lépésekben, az esetleges végrehajtásban. Nekünk oda már nem osztanak lapot.

Evezzünk ennél jóval vidámabb vizekre. Az interneten látható megnyilvánulásaidból egy valami biztosan látszik: neked a dohány igazi szívügy. Az elemzéseid már-már irodalmi igényességgel megírt darabok, ha valaki dohány témában kérdez, mindig teljes választ kap komoly szakmai alapossággal. Miért pont a dohány? Családi indíttatás?

A miskolci gimnázium ahol végeztem egy igazi versenyistálló volt. Az a hely, ahol ha jól tanultál ütöttek, hogy tanulj még jobban, ha lusta voltál akkor meg beledöngöltek a földbe :-) “Tanulni” ott tanultam meg, és azt is, hogy nincsen olyan téma amit ne lehetne megtanulni. Az iskolai nyomás erdeményeként a gimnáziumot egy kezdődő gyomorfekéllyel és súlyosan megtépázott önbizalommal végeztem. A szüleim orvosi egyetemre szántak de én ott, abban a helyzetben inkább a gyengébb ellenállás irányába mozdultam - a budapesti Kertészeti Egyetem Tartósítóipari karára jelentkeztem mert ez tünt a teljes akkori kínálatból a legkönnyebbnek. Ott az első év után szakot kellett választani. Emlékszem, a 4 szak a konzerv-, hűtő-, bor-, és az azóta megszűnt dohányszak voltak.

A képzés két lépcsős volt - itt persze gyorsan megtudtuk, hogy kellően megalapozott mozgalmi előélet esetén a képzés második szakaszában már nem lehet problémája az embernek a további elhelyezkedést és a jövőjét illetően. Nekem sajnos (hála Istennek!) ilyen hátszelem nem volt, meglehetősen osztályidegen közegből, nemesi családból származom. Apámról olyan cikk jelent meg az 50-es években, hogy azon csodálkoztunk, hogy nem vitte el a fekete autó egy éjszaka.

Honnan származik a családotok? Utánamentél ennek kicsit?

Török származásúak vagyunk, 1620 környékéről vannak meg az első feljegyzések. A török hódoltság idejéből maradt itt egy ősöm, Pazár Dániel és házasodott össze a gyönyörű Lányi Krisztinával. Az 1640-es években a Lányi család nemességet nyert III. Ferdinándtól, így a Lányiakkal együtt Pazár Dániel is megkapta a nemesi blazont. Innentől aztán - egy két irattári tűzvészben elpusztult dokumentumtól eltekintve - egészen jól követhető a család útja. Kisnemesi család voltunk, Gömör vármegyét sosem hagytuk el, itt volt az utolsó családi domínium is amit aztán valamelyik dédapám szórt szét, adományozott el. Hát, igen a  családomban sosem volt divat az anyagiak tartalékolása, felhalmozása - ez a trend mai napig tart. A feleségem, aki parasztcsaládból származik szigorúan fogja a kasszát, én kissé lezserebb vagyok :-)

Térjünk vissza az egyetemre. Ott hagytuk abba, hogy a várhatóan legkönnyebb utat választva a Kertészeti Egyetem dohányipari szakán kötöttél ki...

Igen, a legkissebb szak az egyetemen a dohányipari volt, ott látszott legegyszerűbbnek átjutni a két lépcsős képzés második lépcsőjébe. Semmi egyéb nem volt az ok, hogy ezt választottam... akkor, még úgy tünt, hogy teljesen “vakon” sodródtam a dohányipar felé - de az életben nincsenek véletlenek - erről picit később. 

Szóval tényleg nagyon kis szak volt a dohányipari - annyira kicsi, hogy erre területre nem jutottak professzorok, klasszikus tanárok, hanem az ipar jeles képviselői, az akkori dohányipari tröszt vezető szakemberei jártak be az egyetemre órát adni. Nálunk tartotta a szakgéptant például a pipás körökben jól ismert Borbély Zsolt, aki a Dohánykutató Intézetben dolgozott. Ez tehát nem a klasszikus, “....aki nem tudja, tanítja” szituáció volt. Lubickoltunk a valós, elsőkézből kapott szakmai tudásban. 

Nemcsak igazi tudást kaptunk tőlük hanem óvó figyelmet is. Azonnal kiszúrták, hogy kinek van valós affinitása a témához, ki az akit tényleg érdekel a dohányipar - keresték azokat a tehetségeket akik “korán igazolhatók”, hogy egy focis hasonlattal éljek. 

Ezek azok az idők voltak amikor a politika a decentralizáció elvétől vezérelve többek között a dohányipar számára is a vidékre költözést irta elő - Debrecen lett az új központ. Az ipar nagymoguljai persze ezt nehezen emésztették meg, senkinek sem akaródzott Budapestről Debrecenbe menni. A Tröszt vezérigazgatója, aki a dohányermesztést tanította nekünk már az egyetem második évfolyamán jelezte, hogy várnak majd Debrecenben, ott lesz a biztos helyem.

Végül a Nyiregyházi Dohányfermentáló Vállalat debreceni kirendeltségével kötöttem meg a tanulmányi szerződésemet ami kényelmes helyzetet teremtett. Biztossá vált, hogy az egyetem elvégzése után azonnal munkába állhatok, nem kell keresgélnem, onnan majd átemelnek a Tröszthöz.

         Nyiregyházi Dohányfermentáló Vállalat egy régi cigarettásdobozon - forrás: dohanymuzeum.hu

Hogyan alakult a dohányiparral a kapcsolatod az egyetem alatt?

Meg kell mondjam, hogy nagyon gyorsan emelkedett az ázsióm a szakmában még az egyetemi évek alatt. 4-en voltunk végzős diákok és Némethi Laci bácsi, aki Kutatóintézet igazgatója volt a kezünkbe nyomott egy pályázatot. “4-en vagytok - mondta - ha mind a 4-en megpályázzátok, mindannyian el is fogjátok azt nyerni, gyerünk, éljetek a lehetőséggel!”  Négyünk közül én egyedül nyújtottam be a pályázatot ami nevetségesen egyszerű volt: egy oldal szakmai önéletrajz mellé a második oldalon össze kellett foglalnom az addigi tudományos munkáimat. Ezt a csomagot kellett kiküldenem Párizsba, ahol el is nyertem a pályázatot. 1980-at irtunk akkor.

                                                                    Némethi László - forrás: madosz.hu

Franciaországba kellett kiutaznod?

Áááá, nagyobb kaland volt ez annál :-) A Fülöp-szigetekre, Manilába kellett mennem, hogy angolul vagy franciául előadjam egy szakmai kongresszuson a pályázatomat... Ezzel egy, apró probléma volt, mégpedig az, hogy a magyaron kivül én semmilyen más nyelven nem beszéltem.

Sosem felejtem el, június 11-én kaptam meg a táviratot, hogy elnyertem a pályázatot és ekkor tudtam meg azt is, hogy november 13-án Manilában prezentálnom kell. Ez 5 hosszú hónap, és mint említettem neked, én a gimnáziumban megtanultam tanulni :-) Bementem a munkahelyemre, megígértem a tanulmányi szerződésemet szignáló igazgatómnak, hogy ha támogatnak, én bizony megtanulok franciául és Manilában megmutatom, hogy nem hozok szégyent a magyar dohányszakmára. Kaptam egy lakást Nagykállón, teljes hozzáférést a Nyiregyházi Dohányfermentáló frissen elkészült hangstúdiójához ahol hallgathattam a nyelvi kazettákat és tanuhattam.

Nem volt egyszerű - akkor már egy éve házas voltam, feleségem Érden, én meg Nagykállón nyomtam teljes magányban az intenziv nyelvtanulást.  Napi 16 órát tanultam egy baromi jó módszerrel, és feltornáztam a nyelvtudásomat olyan 2000 szavas szintre, persze a hozzá kapcsolódó mondatszerkesztési és nyelvtani alapokkal. 

Mi történt végül Manilában, a kongresszuson?

Először is majdnem szivrohamot kaptam mikor közölték, hogy nem az eredetileg jelzett 16 fős  tudományos bizottság előtt kell prezentálnom hanem a 2000 fős plénum előtt. Mindenben van valami jó persze, ha a szakmai zsűrinek kellett volna prezentálnom, biztos szétszedtek volna a kérdéseikkel, így viszont kimentem a plénum elé, előadtam amire készültem, megkaptam az udvarias tapsot és túl voltam az egészen, egy kérdés nélkül. Pedig a téma érdekes volt, a dohányfermentálás optimalizálását prezentáltam. A mai eszemmel persze nem vagyok annyira büszke a témára ami maga volt a szocialista “minőségszemlélet” - az optimalizálás ebben az esetben azt jelentette, hogy hogyan tudjuk a normál érlelés, fermentálás időszükségletét különféle varázslatokkal minimalizálni. Ez nyilvánvalóan a minőséget nem igazán javította, a költségeket azonban látványosan csökkentette.

Hová ment az igy elkészitett dohánytermék? A KGST piac szivta fel? 

Nem, az export minimális volt, majdnem minden maradt a magyar piacon és szinte csak a cigarettagyártásba ment a dohány. A legjobb minőségi osztályú Virginai kellett csak a külpiacnak.

Milyen dohányfajtákkal foglalkoztatok akkor Magyarországon?

Volt a Hevesi - a Virginia hazai neve ez - aztán voltak a nagylevelű barna dohányok, a Pallagi, a Szabolcsi, a Kerti. Rendkívül érdekes volt látni például, hogy ugyanaz a dohányfajta mondjuk egy görög, köves, tápanyagban, nedvességben szegény hegyi talajon szinte palántaméretben tengődve milyen dohányt termel összehasonlítva ugyanazon fajta Magyarországon, zsíros fekete földbe elvetett társához képest. Az utóbbi persze nagy leveleket hozott, zöldre száradt, sok gondot okozott a feldolgozáskor, ugyanakkor egy nagyon érdekes dohányaromát hozott ki a feldolgozással  - tipikus példája ennek a Kerti nevű fél-keleti dohány. 

Ha már itt tartunk, akkor ide kell fűzzem az alap nomenklaturát is amiben dolgoztunk: a magyar megközelités akkor a francia vonalat követte. A francia iskola a dohányokat genetikai típus és a száritás módja szerint osztályozza. Az amerikai felosztás nagyságrendekkel egyszerűsít, a két rendszer között kevés az átmenet. Nagyon hasonló ez mint a marha bontása - ugyanazt a szarvasmarhát teljesen más részekre bontja egy amerikai, egy francia vagy egy magyar hentes.

                                                                             Dohánypalánták - forrás: madosz.hu

A fenti modellek alapján ti hogyan osztályoztátok a dohányokat?

Volt ugye a mesterséges szárítású Virginia - ezeket nem kellett fermentálni, mindössze csak érlelni. Aztán voltak a már említett, természetes szárítású nagylevelű barna dohányok amelyeket a mi klímánkon mindenképpen fermentálni kellett. A fermentálásra azért van szükség mert bizonyos dohányfajtáknál ez alakítja ki az élvezhetőséget, javítja az égési tulajdonságokat, a dohány szövetét illetve befolyásolja annak eltarthatóságát. Ez utóbbi egyébként akkoriban azért volt fontos mert 3 éves készletekkel dolgoztunk, ezeket kevertük annak érdekében, hogy kiegyensúlyozzuk az évjáratingadozás okozta íz és beltartalmi különbségeket. Az osztályozásban szerepeltek még a Balkánon termelt keleti dohányok, a külön kategóriát jelentő burley és a szivardohányok.

Kanyarodjunk vissza a Fülöp-szigeteki kalandhoz - mi történt a konferencia után?

Az elnyert ösztöndíjjal egy fél éves, 5000 $ keretösszegű tanulmányi félév is járt, bármely választott országban - én persze Franciaországot választottam.  Azonban volt egy apró bökkenő. Én, mint azt fentebb meséltem, nem az Országos Ösztöndíj Tanács hivatalos útvesztőin keresztül pályáztam a francia ösztöndíjra, hanem direktben. Na ez a  “pofátlanság” teljesen kiverte a biztosítékot olyannyira, hogy majdnem a pályázathoz hozzásegítő mentorom állásába került és rám is úgy néztek mint bika a vörös posztóra. Viszont azt gondolták, hogy ilyen pofátlanságra csak az lehet képes akinek valami óriási hátszele van a Pártközpontban, úgyhogy amikor a 19-re még lapot húztam és bejelentettem, hogy ne csak engem engedjenek ki az ösztöndíjjal hanem a feleségemet is velem, teljes meglepetésemre arra is rábólintottak. Akkor, friss házasként ugye már túl voltunk 6 hónapnyi kényszerű különélésen - ő Érden maradt amig én Nyíregyházán franciát tanultam - és én nem akartam sehová sem utazni nélküle. 

Így kerültünk ki Franciaországba. A krém a tortára azzal került fel, hogy a Phillip Morris még egy 3 hetes svájci továbbképzéssel is megfejelte a dolgot. A PM akkoriban bontogatta szárnyait Magyarországon, már megvolt az első licenszben gyártott cigerettájuk, a Multifilter.

Hogyan láttad akkor Franciaországot?

Imádtuk azt a fél évet. Még az sem vette el a kedvünket, hogy végül csak 3500 USD volt az apanázs igy nagyon szigorú beosztással, sokszor az ingyenes, apácáknál elérhető szállásokat igénybe véve, stoppolva utazva csináltuk végig a 6 hónapot. Ennek ellenére, mi második nászútként éltük meg ezt a csodálatos időszakot. Ezek után a 3 hetes svájci tanulmányút maga volt az 5 csillagos luxus. Itt a Phillip Morris mindent állt számunkra és a látott szakmai dolgok is rengeteg újdonsággal szolgáltak. 

                                                         Anna Franciaországban, egy szálloda ablakában 

Mennyire tért el amit kint láttál a magyar szakmai viszonyoktól?

Fantasztikus fél év volt, sokat tanultam. Az alapok a technológiában ugyanazok voltak mint otthon, ami viszont egyértelműen kitűnt az a befektetett összegek összehasonlíthatatlansága, az általános minőségszemléleti különbség volt. Hatalmas élmény volt látni a franciák tudatosságát, technológiai és minőségi fegyelmezettségét, azonban a korlátaik is nyilvánvalóvá váltak - nem tudtak megfelelni az amerikai multicégek erejének és termékfejlesztési kapacitásának. Akkoriban volt talán a leglátványosabb az amerikai dohánycégek előretörése - a Phillip Morris (PM), a British American Tobacco (BAT) hatalmas erővel nyomta Európába a termékeit és nagyon sikeresek voltak ebben. A fogyasztói ízlés egyértelműen az amerikai blendeket részesítette előnyben.

Mi az alapvető különbség az amerikai dohány blendek és az európai, francia keverékek között?

Először is pontosítsuk, én cigaretta dohánykeverékekről beszélek itt. Az amerikaiak nagyon jó minőségű Virginiával és nagy mennyiségű Burley-vel készítették a keverékeiket és ez utóbbi fajtát úgy használták mint a szivacsot. Már a termelésnél rendkívül tudatosan jártak el - az ő felfogásukban a burley nagy levelet termel, a betakarításkor a tővel együtt gyűjtik és szárítják, hogy a haldokló levélből a lehető legtöbb anyag térjen vissza a tőbe. Gyakorlatilag az így kiüresített levéltestben nem marad más, csak a rendkívül finom szövet ami mint egy tökéletes szivacs, a saját súlyának kétszeresét tudja felvenni a folyadék formában, jellemzően bemerítéssel adagolt különféle nehéz pácokból (juharszirup stb...), és egyéb, például az égést segítő adalékokból. Ezeket az anyagokat az alap hordozó burley-re “rásütve” kapták azt a dohányt amihez még a már említett jó minőségű, magas cukortartamú Virginiát keverve ideális cigarettatöltő dohányhoz jutottak. Ezekkel az illatos, kiváló tulajdonságokkal rendelkező dohányokkal és a fantasztikus marketing munkával amiben egyértelműen az amerikaik voltak a bajnokok, taroltak a fogyasztóknál.

A francia felfogás ezzel szemben az ú.n. “fekete” cigarettakat preferálta. Gauloises, Caporal, Gitanes - biztos neked is mondanak valamit ezek a márkanevek. Feketének azért nevezték ezeket a cigarettákat mert a már emlitett nagylevelű barna dohányokból készültek, természetes szárítással. Ezek a dohányok lúgos főfüsttel égtek ami alapvetően különbözött a magas cukortartalmú, savas füstöt adó amerikai dohánykeverékektől. 

Mit érez ebből a laikus fogyasztó?

A minimális cukortartalmú, eleve valamivel magasabb nikotintartalmú, lúgos füsttel égő francia dohányban a nikotin szabadon van. Ugyanolyan nikotintartalmú, azonban lúgos füsttű dohányból a szabad nikotin - mint bázikus vegyület, a nikotin a lúgos füstben szabadon van jelen - sokkal erőszakosabban hat a szervezetre mint a savas füstben só formájában lekötött nikotiné.     

Egy doboz Caporallal sokkal nagyob tisztelettel kell bánnunk mint bármelyik amerikai kollégájával. Óvatosan, sokkal kisebb slukkokkal tüdözzük le,  nagyobb szüneteket tartunk két szippantás között. Emlékszem volt olyan francia cigarettafajta aminél a szálat vagy 8-szor kellett utánagyújtani ha az ember el akarta szívni :-)

Próbálkoztak a franciák az amerikai blendekkel, de nem sok sikerrel. A Royale termékcsalád majd a News is csúfosan megbukott, egyszerűen nem érezték az amerikai irányvonalat.

Mi történt veled a francia-svájci tanulmányút után?

A Dohányipari Vállalatok Trösztje mire az egyetemet befejeztem megszűnt. A vezérigazgató, aki át akart venni a Közös Vállalat igazgatója lett.  A hazatérés után sikerült magamat visszacsempésznem Budapestre a Dohányértékesítő és Szolgáltató Közös Vállalathoz - ez volt a cég annak idején amely a nyersanyagbeszerzést intézte, gondozta a receptúrákat, behozta és készletezte az import dohányokat, átvette, készletezte és terítette a késztermékeket a dohánygyáraknak. A pozíció amiben elkezdtem dolgozni a hangzatos Dohányimport Előadó nevet viselte, de a gyakorlatban - a számítógép akkoriban még ezen a szinten nem létezett - ez azt jelentette, hogy én voltam az áldozata a kartotékrendszerben történő dohánybála nyilvántartásnak. Mit mondjak, 6 hónap Franciaország után nem volt egy álom meló...

Az eddigiek alapján gondolom megint kaptál egy megjátszható passzt az élettől...

Igen, Algériából érkezett egy felkérés: kellene egy ember aki az ottani dohányipari mérnök képzésben tanárként részt tudna venni, dohányipari technológiát kellene tanítani a helyi Könnyűipari Egyetemen. Hála istennek annyira közszájon forgott a nevem, hogy azonnal eszébe jutottam valamelyik döntéshozónak és megkínáltak a kiküldetéssel. A kutatóintézetben vagy 8 másik embernek volt sokkal profilba vágóbb tapasztalata, de valahogy szerintem szerettek volna a falakon kívül tudni, úgyhogy már csak egy kérdés volt nyitva. Mennyi a fizetés? Ha a feleségemmel megyek akkor 1200 USD - 1982-t irtunk, a magyar fizetésem olyan 50 USD-nak felelt meg. Nem volt több kérdésem :-) Csodás volt az az egy év mint élettapasztalat, a francia nyelvtudásomat nagyon felturbózta, szakmailag azonban semmit nem adott.

Algéria után hol folytattátok?

Próbáltam én mindent, bejelentkeztem a Phillip Morris-os kapcsolatoknál, hátha lenne valamilyen állás külföldön de sajnos nem akadt semmi, így hazatértünk. Újra visszatértem a budapesti céghez de a kartotékok helyett egyre inkább az idelátogató külföldi delegációkkal foglalkoztam - az aktív francia nyelvtudásom miatt a főnökök előszeretettel bízták rám a látogatókat. Itt aztán amikor a szituáció lehetővé tette, bepróbálkoztam a külföldi vendégeknél - nincs-e bármilyen szakmai lehetőség az országukban, nagyon szívesen mennék :-)

Egy jó darabig nem volt szerencsém. Akadt persze néhány dohányátvétel a szocialista blokkban ami szinesítette a mindennapokat. Albániából, Bulgáriából több ezer tonna mennyiségben vásárolt az ország akkoriban keleti dohányt.

Aztán az egyik görög dohánykereskedőnél rám mosolygott a szerencse: egy ösztöndíjat ajánlott Görögországban - menjek és tanuljak a keleti dohányok manipulációjáról, legyek szakértője ennek a témának mert az jó lesz nekem és majd neki is.

Amennyire ismerlek, ezen a lehetőségen sem gondolkoztál sokat :-)

Valóban nem. A főnökeim örültek, hogy megint eltűnök egy időre, nem leszek láb alatt. 2 hónap intenzív tanulás volt, amit megfejeltek 1 hónap családi nyaralással. Rengeteget tanultam, nagyon érdekes időszak volt. A mai napig meg van annak a két hónapnak a teljes dokumentációja. Fajták, szortírozás, feldolgozási technológia mellé még ízelítőt kaptam a dohánykereskedelemből is. Mikor hazaérkeztem Magyarországra viszonylag teljes képem volt a görög dohánykeresekedelem témakörében. 

Görögországban melyik termőterületeken, régiókban voltál?

Elsősorban Macedónia, aztán Xanthi, Drama városok térsége, Langadikia. A dohányfajták amelyekkel lehetőségem volt megismerkedni a jellemzően kisebb levelű Dráma, illetve a hegyi Basma illetve Jebel tipusú dohányok amelyek igazi “fűszerek”. Aztán voltak azok a dohányfajták amelyeket a hegyek szoknyáin neveltek - ezek szinte nem kaptak esőt egész évben, kénytelenek voltak beérni a reggeli harmattal - ezáltal levelük fantasztikusan finom erezetű maradt, nem alakultak ki a levélben vastag főerek. Ezek a dohányok hihetetlenül jó égési tulajdonságokkal rendelkeztek, nagyon jó töltődohányai voltak a cigarettáknak. A Jebel dohányok még kevesebb nedvességgel és tápanyagfelvétellel beérték, gyakorlatilag harcoltak az életben maradásért a sovány, rendkívül köves talajon. A nagyon erős napfény ellen úgy védekezik a növény, hogy a levelén gyantás szőröket növeszt, hogy minimalizálja a kipárolgást, a nedvességveszteséget. Ezek a gyanták aztán azok, amelyek felelősek a keleti dohányok különlegesen fűszeres ízeiért, értékéért. A dohányt szüretelik, a napon szárítják, kicsit visszanedvesítik az ideális szintre és a megfelelő minőségi osztályozás után már mehet is a kereskedelembe.

                                                                                 Görögország, a Drama régió

Gondolom azután a görög tanulmányút után aztán már tényleg valami csúcs állás várt a magyar dohányiparban... 

Ki kell ábrándítsalak, hazatérve megint visszakerültem a kartotékrendszerbe, a bálák nyilvántartásába, nagyon szenvedtem. Olyan 1-1.5 év után mutatkozott megint a reménysugár - a minisztériumban felmondott a dohányipar szakreferense, a főnököm megkérdezte nem lenne-e kedvem kipróbálni magam abban az állásban. Az akkor fizetésem 2.5-szeresét ajánlották, úgyhogy ezen sem sokat gondolkodtam, elvállaltam. Így lettem 1985-ben főelőadó, a dohányipar szakreferense a Mezőgazdaság és Élelmezésügyi Minisztériumban ahol aztán egészen 89 végéig dolgoztam.

Említetted a beszélgetésünk elején, hogy amikor elindultál a dohány irányába, akkor még nem voltál tisztában azzal, hogy igazából egy nagyon mélyen gyökerező családi indíttatás az ami talán ebbe az irányba vezetett.

Igen, a minisztériumi évek alatt kicsit beleástam magam a családom történetbe, ez volt az időszak amikor a már említett Pazár Dániel nevű ősömről az irattárakban megtalalált feljegyzések alapján kirajzolódott annak a Gömör vármegyei kisnemesnek a képe aki a felvidéken meghonosította a dohánytermesztést. Ami a sorsszerűséget még döbbenetesebben igazolta az az, hogy míg I. Pazár Dániel az Andrássy-ak hűbérese volt, addig az én főnökömet a minisztériumban szintén Andrássy Istvánnak hívták :-) Nincsenek véletlenek.

Hogyan élted meg a Rendszerváltást?

A dohányiparban az átmenet különösen vadul ment végbe. Az ország a 80-as évek végére csőd közeli helyzetbe jutott, Grósz Károly az eladó cégek listájával járta a világot és a magyar dohányipar cégei a lista elején álltak...Ment a kótya-vetye. Ennek a rettenetes folyamatnak az elejét még megéltem 89-ben a minisztériumban, de aztán inkább elköszöntem. 

Sokat beszéltünk akkoriban a görög dohánykereskedő ismerősömmel egy közös cég alapításáról - ennek 89-ben jöt el az ideje. Én vittem a cégbe a dohányipari tudást, vettünk fel jópár külkereskedelmi szakembert. Cégünk, a DOKER Dohány Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., a magyar dohányipar romjain megmaradt cégeknek végzett külkereskedelmi szolgáltatást plusz támogatást nyújtott az elfekvő készleteik értékesítésében. Akkoriban hatalmas mennyiségű eladatlan cigaretta készleteik voltak a magyar dohánygyáraknak, az országnak meg nagy igénye a devizára így beszálltunk a készletek értékesítésébe.

Hihetetlen érdekességek fordultak elő akkor a dohánypiacon, többbek között a “negatív árú” dohánykészletek esete. Sokszor előfordult, hogy például Olaszország olyan mértékben  támogatta a dohánytermesztést és saját gazdáit, hogy az eladatlan készletek kezelésére fizetett azért, hogy valaki elvigye az árut.  Ha elhoztál 1000 tonna dohányt, akkor kilónként 13 centet kaptál érte. Ezt aztán elvitted a Románokhoz és rendes, pozitív áron váltál meg tőle. Aztán például a szírek el voltak adósodva a csehek felé, és nem tudtak fizetni. Csehország a piacon árusította ezt az adósságkvótát, mi vettünk belőle és dohányban levásároltuk Szíriában. A szír dohánykereskedőkkel történő üzletelés azért hordozott némi személyes biztonsági kockázatot, ezeket bele kellett kalkulálni akkoriban :-) Azért csodálatos idők voltak ezek, ekkor volt alkalmam megnézni az akkor még prosperáló Latakia tartományt is Szíriában amit azóta persze letarolt, megsemmisített a hosszú háború. 

                                                                       Szír dohányok átvételre várva

A történetben már a 90-es évek elején járunk, mi történt veled ezután?

A magyar dohányiparból a 90-es évek közepére gyakorlatilag semmi sem maradt. Szétprivatizálták, elhordták ami érték volt. A helyükre érkezett multicégeknek rám már nem volt szükségük. A közös vállalat közben szépen lassan elhalt, nem volt már forgalmunk. A dohány világpiacán is hatalmas változást hozott egy globális peronoszpóra járvány ami letarolta az afrikai, kínai illetve braziliai ültetvényeket - éveken keresztül volt alapanyaghiány a piacokon, nem volt mivel kereskedni. Ez, mint ahogy bármely más szektorban is történik ilyenkor, a kereskedelmi piac koncentrációját hozta el: a hatalmas, tőkeerős, túlélni képes cégek átvészelték a nehéz éveket és felvásárolták, beintegrálták a kisebb cégeket. Ez például olyan helyzeteket eredményezett mint ami Görögországban történt - a globális multinacionális késztermék gyártó óriás kijelentette, hogy nem hajlandó 150 dohánykereskedelmi céggel dolgozni, 1 maradhat talpon. Így is lett. Törökországban a 450 kereskedőből maradt 1 cég. 

Ha jól értem akkor a dohányipar szépen lassan eltűnt alólad. Maradt még valami amivel a közelében tudtál maradni?

Még a minisztériumi időszakomban jelentkezett be a francia dohányipar, hogy szeretnének valamit kezdeni Magyarországon. Akkor már mindenkinek volt licensz márkája, csak a Sátoraljaújhely maradt külföldi cigaretta nélkül, őket próbáltuk összehozni a SEITA francia céggel. Kértük, hogy a Gitanes-t hozzák el Magyarországra, azonban ők a Galoises Blonde-ban láttak fantáziát. A tárgyalások után aláírtuk a licenszszerződést, és a feleségem aki a második gyermekünk megszületése után éppen szabad volt, elvállalta a SEITA magyarországi képviseletét. Ebből lett aztán a SEITA Magyarország KFT. ahol a feleségem mint vezető marketinges dolgozott évekig, egészen addig amíg a SEITA több körös tulajdonoscseréje következtében utód nélkül megszünt. Csodálatos időszak volt, terveztük a PR és Marketing akciókat, rendezvényeket, aztán ez is elmúlt.

Hogyan lett az Anna Trafik?

Amikor jött a trafik koncesszió, akkor azt gondoltuk a feleségemmel, hogy valószínűleg rendelkezünk már ezen a területen annyi tapasztalattal, hogy meg tudunk írni egy pályázatot. Így is tettünk, és így lett a miénk Magyarország 1.-es számú koncessziós engedélye. A bolt idén lett 7 éves. 

Így a vége felé azt hiszem időszerű rákérdeznem. Hol jön képbe a pipa? Én már pipásként ismertelek meg, a cigarettadohány mellé mikor érkezett meg a pipázás?

Abban a 12 évben amit már nem egy dohányiparral  kapcsolatos cégben töltöttem, nem is dohányoztam. Valahogy nem éreztem szükségét. Ahogy viszont megjött a trafik koncesszió és megnyitottunk, én hivatali kötelességemnek éreztem, hogy végigszívjam a kínálatot mert kiváncsi voltam, hogy mi változott az alatt a 12 év alatt amikor nem gyújtottam rá. Cigaretta fronton sajnos nagyon sokat romlott a minőség, lesújtó volt szembesülni a változással. Érdekes módon az egyetlen cigaretta ami megmaradt olyannak amilyen volt az a magyar Symphonia. Igazi dohányízt keresve végéipróbáltam a sodródohányokat is - nem találtam meg amit kerestem. Ott voltak még a boltban a pipadohányok, hátha ezekkel rátalálok az igazi dohányélményre. Volt egy viharvert, a családot már megjárt, öreg Körös pipám, azzal álltam neki a dohányok tesztelésének.

Az első dohány amit megkóstoltam az a Mac Baren HH Vintage Syrian dohánya volt. Elszívtam egy tömettel és megnyugodtam. Van még jó dohány, van még szakmai becsület :-)

Végigkóstoltam a pipadohány szortimentet, találtam jót és kevésbé jót. Nagy kedvencem volt a Peterson aminek kinálatában jó aromatikok is voltak, de a nagy favorit volt tőlük az Irish Oak, a 3P,  a University Flake.

Mindjárt az elején elkezdtem írogatni az elemzéseket akkor még a pipaklub.hu fórumába illetve a Magyar Pipatórium Fórumra, Brassens néven. Akkoriban nagyon népszerűek voltak ezeken a fórumokon a rövid dohányelemzéseim, ekkor váltam tulajdonképpen a pipás közösség ismert tagjává.  

Alig 1.5 órája beszélgetünk és azon gondolkodom ahogy hallgatlak, hogy mi ennek a gazdag életpályának a titka? Úgy tűnik a lehetőségek mindig megtaláltak téged.

Igen, én magam sosem kerestem az új utakat, az elágazásokat, ezek a lehetőségek maguktól jöttek, a dolgok csak “megtörténtek” velem. Talán egy dolog van ami szerintem fontos - és ezt mindenkinek elmondom amikor arról hallok, hogy valaki kétségbeesetten hezitál és gondolkodik egy felajánlott lehetőséget illetően. Az én életem a tökéletes példa arra, hogy az Élet által feldobott labdát meg kell játszani. Mindíg meg kell játszani! Még ha úgy érzed először, hogy nem az van benne amit vártál, akkor is, szedd össze magad és üsd meg azt a labdát teljes erőből aztán ne add fel ezen a ponton, hanem hozz ki a játszmából mindent amit tudsz. A magyar tanárom a gimnáziumban azt mondta, “Olyan vagy fiam mint egy bulldog, amire ráharapsz azt nem engeded!” - teljesen igaza volt :-)