Névjegy: Pazár Gábor, vagy Brassens ha még mond valamit a Pipaklub.hu fóruma. Megkerülhetetlen alakja a magyar pipás közösségnek. Trafikos, de az a fajta akihez ha bemész és kiderül rólad, hogy pipás vagy, pár órán belül a kertben találod magad, vadul füstölsz valami Semois nevű varázsfüvet és a lúgos füstről és dohányfermentálásról hallgatsz, komoly érzelmekkel átitatott doktori értekezést - pedig 3.5 órája mindössze egy zacskó Stanwell Melange-ért ugrottál be. Él-hal a dohányért, nála nincs két szavas válasz. Érdi trafikja zarándokhely amit nagyon meg kell becsülnünk. Ahogyan őt is, mert közkincs.

Július közepén találkoztunk Érden az Anna Trafikban, jó másfél órát beszélgettünk, ennek a leiratát olvashatjátok itt a blogon.

Elvileg ha minden jól ment volna, most nem tudnánk beszélgetni...

Igen, ha a Covid nem irta volna át a terveket most Franciaroszágban lennénk a feleségemmel, Séte-ben, Brassens szülővárosában. Ez a gyönyörű város a Cote D’Azure nyugati nyugati végén helyezkedik el. Nagyon híres, csodálatos hosszan elterülő homokos tengerpartját (is) nagyon szeretjük. Anna kiállítására mentünk volna a Pireneusok lábához, ezt egészítettük volna ki egy kis nyaralással délen.

“Happiness is not a destination, it is a way of life” azaz “A boldogság nem elérendő cél, hanem egy napi életszemlélet” látom a falon a kis táblán. Amennyire ismerlek, egy igazi hedonista vagy, simán lehetne a te mottód is

Anna, a feleségem tette ki és inkább őrá igaz ez. Én realistának tartom magam, nekem a boldogság célként is megfelel :-) A boldogságot egyébként sokszor nem a jelenben, nem a jövőben hanem egyre inkább már a múltban keresem. Sokszor érzem, hogy a korosztályom nem igazán passzol a mai világba. Ha benne is élünk, semmiképpen nem vagyunk meghatározóak. 

Mondok egy példát. Sokszor kapok szakmai megkereséseket, hogy segítsek ebben-abban.  Segítek ha tudok, megosztom a tapasztalataimat és tudásomat, de amikor elszámolnánk a tanácsadói munkával, az érdeklődés hirtelen elapad. Sajnos ebben az országban a tudás és tapasztalat mint piaci érték sok esetben nem találkozik a fizetőképes, korrekt igénylői oldallal. Kicsit mintha az lenne az alapállás, hogy a mi generációnk még osszon meg szépen mindent, azért ne várjon köszönetet és főleg ne várja el, hogy részt vehet a következő lépésekben, az esetleges végrehajtásban. Nekünk oda már nem osztanak lapot.

Evezzünk ennél jóval vidámabb vizekre. Az interneten látható megnyilvánulásaidból egy valami biztosan látszik: neked a dohány igazi szívügy. Az elemzéseid már-már irodalmi igényességgel megírt darabok, ha valaki dohány témában kérdez, mindig teljes választ kap komoly szakmai alapossággal. Miért pont a dohány? Családi indíttatás?

A miskolci gimnázium ahol végeztem egy igazi versenyistálló volt. Az a hely, ahol ha jól tanultál ütöttek, hogy tanulj még jobban, ha lusta voltál akkor meg beledöngöltek a földbe :-) “Tanulni” ott tanultam meg, és azt is, hogy nincsen olyan téma amit ne lehetne megtanulni. Az iskolai nyomás erdeményeként a gimnáziumot egy kezdődő gyomorfekéllyel és súlyosan megtépázott önbizalommal végeztem. A szüleim orvosi egyetemre szántak de én ott, abban a helyzetben inkább a gyengébb ellenállás irányába mozdultam - a budapesti Kertészeti Egyetem Tartósítóipari karára jelentkeztem mert ez tünt a teljes akkori kínálatból a legkönnyebbnek. Ott az első év után szakot kellett választani. Emlékszem, a 4 szak a konzerv-, hűtő-, bor-, és az azóta megszűnt dohányszak voltak.

A képzés két lépcsős volt - itt persze gyorsan megtudtuk, hogy kellően megalapozott mozgalmi előélet esetén a képzés második szakaszában már nem lehet problémája az embernek a további elhelyezkedést és a jövőjét illetően. Nekem sajnos (hála Istennek!) ilyen hátszelem nem volt, meglehetősen osztályidegen közegből, nemesi családból származom. Apámról olyan cikk jelent meg az 50-es években, hogy azon csodálkoztunk, hogy nem vitte el a fekete autó egy éjszaka.

Honnan származik a családotok? Utánamentél ennek kicsit?

Török származásúak vagyunk, 1620 környékéről vannak meg az első feljegyzések. A török hódoltság idejéből maradt itt egy ősöm, Pazár Dániel és házasodott össze a gyönyörű Lányi Krisztinával. Az 1640-es években a Lányi család nemességet nyert III. Ferdinándtól, így a Lányiakkal együtt Pazár Dániel is megkapta a nemesi blazont. Innentől aztán - egy két irattári tűzvészben elpusztult dokumentumtól eltekintve - egészen jól követhető a család útja. Kisnemesi család voltunk, Gömör vármegyét sosem hagytuk el, itt volt az utolsó családi domínium is amit aztán valamelyik dédapám szórt szét, adományozott el. Hát, igen a  családomban sosem volt divat az anyagiak tartalékolása, felhalmozása - ez a trend mai napig tart. A feleségem, aki parasztcsaládból származik szigorúan fogja a kasszát, én kissé lezserebb vagyok :-)

Térjünk vissza az egyetemre. Ott hagytuk abba, hogy a várhatóan legkönnyebb utat választva a Kertészeti Egyetem dohányipari szakán kötöttél ki...

Igen, a legkissebb szak az egyetemen a dohányipari volt, ott látszott legegyszerűbbnek átjutni a két lépcsős képzés második lépcsőjébe. Semmi egyéb nem volt az ok, hogy ezt választottam... akkor, még úgy tünt, hogy teljesen “vakon” sodródtam a dohányipar felé - de az életben nincsenek véletlenek - erről picit később. 

Szóval tényleg nagyon kis szak volt a dohányipari - annyira kicsi, hogy erre területre nem jutottak professzorok, klasszikus tanárok, hanem az ipar jeles képviselői, az akkori dohányipari tröszt vezető szakemberei jártak be az egyetemre órát adni. Nálunk tartotta a szakgéptant például a pipás körökben jól ismert Borbély Zsolt, aki a Dohánykutató Intézetben dolgozott. Ez tehát nem a klasszikus, “....aki nem tudja, tanítja” szituáció volt. Lubickoltunk a valós, elsőkézből kapott szakmai tudásban. 

Nemcsak igazi tudást kaptunk tőlük hanem óvó figyelmet is. Azonnal kiszúrták, hogy kinek van valós affinitása a témához, ki az akit tényleg érdekel a dohányipar - keresték azokat a tehetségeket akik “korán igazolhatók”, hogy egy focis hasonlattal éljek. 

Ezek azok az idők voltak amikor a politika a decentralizáció elvétől vezérelve többek között a dohányipar számára is a vidékre költözést irta elő - Debrecen lett az új központ. Az ipar nagymoguljai persze ezt nehezen emésztették meg, senkinek sem akaródzott Budapestről Debrecenbe menni. A Tröszt vezérigazgatója, aki a dohányermesztést tanította nekünk már az egyetem második évfolyamán jelezte, hogy várnak majd Debrecenben, ott lesz a biztos helyem.

Végül a Nyiregyházi Dohányfermentáló Vállalat debreceni kirendeltségével kötöttem meg a tanulmányi szerződésemet ami kényelmes helyzetet teremtett. Biztossá vált, hogy az egyetem elvégzése után azonnal munkába állhatok, nem kell keresgélnem, onnan majd átemelnek a Tröszthöz.

         Nyiregyházi Dohányfermentáló Vállalat egy régi cigarettásdobozon - forrás: dohanymuzeum.hu

Hogyan alakult a dohányiparral a kapcsolatod az egyetem alatt?

Meg kell mondjam, hogy nagyon gyorsan emelkedett az ázsióm a szakmában még az egyetemi évek alatt. 4-en voltunk végzős diákok és Némethi Laci bácsi, aki Kutatóintézet igazgatója volt a kezünkbe nyomott egy pályázatot. “4-en vagytok - mondta - ha mind a 4-en megpályázzátok, mindannyian el is fogjátok azt nyerni, gyerünk, éljetek a lehetőséggel!”  Négyünk közül én egyedül nyújtottam be a pályázatot ami nevetségesen egyszerű volt: egy oldal szakmai önéletrajz mellé a második oldalon össze kellett foglalnom az addigi tudományos munkáimat. Ezt a csomagot kellett kiküldenem Párizsba, ahol el is nyertem a pályázatot. 1980-at irtunk akkor.

                                                                    Némethi László - forrás: madosz.hu

Franciaországba kellett kiutaznod?

Áááá, nagyobb kaland volt ez annál :-) A Fülöp-szigetekre, Manilába kellett mennem, hogy angolul vagy franciául előadjam egy szakmai kongresszuson a pályázatomat... Ezzel egy, apró probléma volt, mégpedig az, hogy a magyaron kivül én semmilyen más nyelven nem beszéltem.

Sosem felejtem el, június 11-én kaptam meg a táviratot, hogy elnyertem a pályázatot és ekkor tudtam meg azt is, hogy november 13-án Manilában prezentálnom kell. Ez 5 hosszú hónap, és mint említettem neked, én a gimnáziumban megtanultam tanulni :-) Bementem a munkahelyemre, megígértem a tanulmányi szerződésemet szignáló igazgatómnak, hogy ha támogatnak, én bizony megtanulok franciául és Manilában megmutatom, hogy nem hozok szégyent a magyar dohányszakmára. Kaptam egy lakást Nagykállón, teljes hozzáférést a Nyiregyházi Dohányfermentáló frissen elkészült hangstúdiójához ahol hallgathattam a nyelvi kazettákat és tanuhattam.

Nem volt egyszerű - akkor már egy éve házas voltam, feleségem Érden, én meg Nagykállón nyomtam teljes magányban az intenziv nyelvtanulást.  Napi 16 órát tanultam egy baromi jó módszerrel, és feltornáztam a nyelvtudásomat olyan 2000 szavas szintre, persze a hozzá kapcsolódó mondatszerkesztési és nyelvtani alapokkal. 

Mi történt végül Manilában, a kongresszuson?

Először is majdnem szivrohamot kaptam mikor közölték, hogy nem az eredetileg jelzett 16 fős  tudományos bizottság előtt kell prezentálnom hanem a 2000 fős plénum előtt. Mindenben van valami jó persze, ha a szakmai zsűrinek kellett volna prezentálnom, biztos szétszedtek volna a kérdéseikkel, így viszont kimentem a plénum elé, előadtam amire készültem, megkaptam az udvarias tapsot és túl voltam az egészen, egy kérdés nélkül. Pedig a téma érdekes volt, a dohányfermentálás optimalizálását prezentáltam. A mai eszemmel persze nem vagyok annyira büszke a témára ami maga volt a szocialista “minőségszemlélet” - az optimalizálás ebben az esetben azt jelentette, hogy hogyan tudjuk a normál érlelés, fermentálás időszükségletét különféle varázslatokkal minimalizálni. Ez nyilvánvalóan a minőséget nem igazán javította, a költségeket azonban látványosan csökkentette.

Hová ment az igy elkészitett dohánytermék? A KGST piac szivta fel? 

Nem, az export minimális volt, majdnem minden maradt a magyar piacon és szinte csak a cigarettagyártásba ment a dohány. A legjobb minőségi osztályú Virginai kellett csak a külpiacnak.

Milyen dohányfajtákkal foglalkoztatok akkor Magyarországon?

Volt a Hevesi - a Virginia hazai neve ez - aztán voltak a nagylevelű barna dohányok, a Pallagi, a Szabolcsi, a Kerti. Rendkívül érdekes volt látni például, hogy ugyanaz a dohányfajta mondjuk egy görög, köves, tápanyagban, nedvességben szegény hegyi talajon szinte palántaméretben tengődve milyen dohányt termel összehasonlítva ugyanazon fajta Magyarországon, zsíros fekete földbe elvetett társához képest. Az utóbbi persze nagy leveleket hozott, zöldre száradt, sok gondot okozott a feldolgozáskor, ugyanakkor egy nagyon érdekes dohányaromát hozott ki a feldolgozással  - tipikus példája ennek a Kerti nevű fél-keleti dohány. 

Ha már itt tartunk, akkor ide kell fűzzem az alap nomenklaturát is amiben dolgoztunk: a magyar megközelités akkor a francia vonalat követte. A francia iskola a dohányokat genetikai típus és a száritás módja szerint osztályozza. Az amerikai felosztás nagyságrendekkel egyszerűsít, a két rendszer között kevés az átmenet. Nagyon hasonló ez mint a marha bontása - ugyanazt a szarvasmarhát teljesen más részekre bontja egy amerikai, egy francia vagy egy magyar hentes.

                                                                             Dohánypalánták - forrás: madosz.hu

A fenti modellek alapján ti hogyan osztályoztátok a dohányokat?

Volt ugye a mesterséges szárítású Virginia - ezeket nem kellett fermentálni, mindössze csak érlelni. Aztán voltak a már említett, természetes szárítású nagylevelű barna dohányok amelyeket a mi klímánkon mindenképpen fermentálni kellett. A fermentálásra azért van szükség mert bizonyos dohányfajtáknál ez alakítja ki az élvezhetőséget, javítja az égési tulajdonságokat, a dohány szövetét illetve befolyásolja annak eltarthatóságát. Ez utóbbi egyébként akkoriban azért volt fontos mert 3 éves készletekkel dolgoztunk, ezeket kevertük annak érdekében, hogy kiegyensúlyozzuk az évjáratingadozás okozta íz és beltartalmi különbségeket. Az osztályozásban szerepeltek még a Balkánon termelt keleti dohányok, a külön kategóriát jelentő burley és a szivardohányok.

Kanyarodjunk vissza a Fülöp-szigeteki kalandhoz - mi történt a konferencia után?

Az elnyert ösztöndíjjal egy fél éves, 5000 $ keretösszegű tanulmányi félév is járt, bármely választott országban - én persze Franciaországot választottam.  Azonban volt egy apró bökkenő. Én, mint azt fentebb meséltem, nem az Országos Ösztöndíj Tanács hivatalos útvesztőin keresztül pályáztam a francia ösztöndíjra, hanem direktben. Na ez a  “pofátlanság” teljesen kiverte a biztosítékot olyannyira, hogy majdnem a pályázathoz hozzásegítő mentorom állásába került és rám is úgy néztek mint bika a vörös posztóra. Viszont azt gondolták, hogy ilyen pofátlanságra csak az lehet képes akinek valami óriási hátszele van a Pártközpontban, úgyhogy amikor a 19-re még lapot húztam és bejelentettem, hogy ne csak engem engedjenek ki az ösztöndíjjal hanem a feleségemet is velem, teljes meglepetésemre arra is rábólintottak. Akkor, friss házasként ugye már túl voltunk 6 hónapnyi kényszerű különélésen - ő Érden maradt amig én Nyíregyházán franciát tanultam - és én nem akartam sehová sem utazni nélküle. 

Így kerültünk ki Franciaországba. A krém a tortára azzal került fel, hogy a Phillip Morris még egy 3 hetes svájci továbbképzéssel is megfejelte a dolgot. A PM akkoriban bontogatta szárnyait Magyarországon, már megvolt az első licenszben gyártott cigerettájuk, a Multifilter.

Hogyan láttad akkor Franciaországot?

Imádtuk azt a fél évet. Még az sem vette el a kedvünket, hogy végül csak 3500 USD volt az apanázs igy nagyon szigorú beosztással, sokszor az ingyenes, apácáknál elérhető szállásokat igénybe véve, stoppolva utazva csináltuk végig a 6 hónapot. Ennek ellenére, mi második nászútként éltük meg ezt a csodálatos időszakot. Ezek után a 3 hetes svájci tanulmányút maga volt az 5 csillagos luxus. Itt a Phillip Morris mindent állt számunkra és a látott szakmai dolgok is rengeteg újdonsággal szolgáltak. 

                                                         Anna Franciaországban, egy szálloda ablakában 

Mennyire tért el amit kint láttál a magyar szakmai viszonyoktól?

Fantasztikus fél év volt, sokat tanultam. Az alapok a technológiában ugyanazok voltak mint otthon, ami viszont egyértelműen kitűnt az a befektetett összegek összehasonlíthatatlansága, az általános minőségszemléleti különbség volt. Hatalmas élmény volt látni a franciák tudatosságát, technológiai és minőségi fegyelmezettségét, azonban a korlátaik is nyilvánvalóvá váltak - nem tudtak megfelelni az amerikai multicégek erejének és termékfejlesztési kapacitásának. Akkoriban volt talán a leglátványosabb az amerikai dohánycégek előretörése - a Phillip Morris (PM), a British American Tobacco (BAT) hatalmas erővel nyomta Európába a termékeit és nagyon sikeresek voltak ebben. A fogyasztói ízlés egyértelműen az amerikai blendeket részesítette előnyben.

Mi az alapvető különbség az amerikai dohány blendek és az európai, francia keverékek között?

Először is pontosítsuk, én cigaretta dohánykeverékekről beszélek itt. Az amerikaiak nagyon jó minőségű Virginiával és nagy mennyiségű Burley-vel készítették a keverékeiket és ez utóbbi fajtát úgy használták mint a szivacsot. Már a termelésnél rendkívül tudatosan jártak el - az ő felfogásukban a burley nagy levelet termel, a betakarításkor a tővel együtt gyűjtik és szárítják, hogy a haldokló levélből a lehető legtöbb anyag térjen vissza a tőbe. Gyakorlatilag az így kiüresített levéltestben nem marad más, csak a rendkívül finom szövet ami mint egy tökéletes szivacs, a saját súlyának kétszeresét tudja felvenni a folyadék formában, jellemzően bemerítéssel adagolt különféle nehéz pácokból (juharszirup stb...), és egyéb, például az égést segítő adalékokból. Ezeket az anyagokat az alap hordozó burley-re “rásütve” kapták azt a dohányt amihez még a már említett jó minőségű, magas cukortartamú Virginiát keverve ideális cigarettatöltő dohányhoz jutottak. Ezekkel az illatos, kiváló tulajdonságokkal rendelkező dohányokkal és a fantasztikus marketing munkával amiben egyértelműen az amerikaik voltak a bajnokok, taroltak a fogyasztóknál.

A francia felfogás ezzel szemben az ú.n. “fekete” cigarettakat preferálta. Gauloises, Caporal, Gitanes - biztos neked is mondanak valamit ezek a márkanevek. Feketének azért nevezték ezeket a cigarettákat mert a már emlitett nagylevelű barna dohányokból készültek, természetes szárítással. Ezek a dohányok lúgos főfüsttel égtek ami alapvetően különbözött a magas cukortartalmú, savas füstöt adó amerikai dohánykeverékektől. 

Mit érez ebből a laikus fogyasztó?

A minimális cukortartalmú, eleve valamivel magasabb nikotintartalmú, lúgos füsttel égő francia dohányban a nikotin szabadon van. Ugyanolyan nikotintartalmú, azonban lúgos füsttű dohányból a szabad nikotin - mint bázikus vegyület, a nikotin a lúgos füstben szabadon van jelen - sokkal erőszakosabban hat a szervezetre mint a savas füstben só formájában lekötött nikotiné.     

Egy doboz Caporallal sokkal nagyob tisztelettel kell bánnunk mint bármelyik amerikai kollégájával. Óvatosan, sokkal kisebb slukkokkal tüdözzük le,  nagyobb szüneteket tartunk két szippantás között. Emlékszem volt olyan francia cigarettafajta aminél a szálat vagy 8-szor kellett utánagyújtani ha az ember el akarta szívni :-)

Próbálkoztak a franciák az amerikai blendekkel, de nem sok sikerrel. A Royale termékcsalád majd a News is csúfosan megbukott, egyszerűen nem érezték az amerikai irányvonalat.

Mi történt veled a francia-svájci tanulmányút után?

A Dohányipari Vállalatok Trösztje mire az egyetemet befejeztem megszűnt. A vezérigazgató, aki át akart venni a Közös Vállalat igazgatója lett.  A hazatérés után sikerült magamat visszacsempésznem Budapestre a Dohányértékesítő és Szolgáltató Közös Vállalathoz - ez volt a cég annak idején amely a nyersanyagbeszerzést intézte, gondozta a receptúrákat, behozta és készletezte az import dohányokat, átvette, készletezte és terítette a késztermékeket a dohánygyáraknak. A pozíció amiben elkezdtem dolgozni a hangzatos Dohányimport Előadó nevet viselte, de a gyakorlatban - a számítógép akkoriban még ezen a szinten nem létezett - ez azt jelentette, hogy én voltam az áldozata a kartotékrendszerben történő dohánybála nyilvántartásnak. Mit mondjak, 6 hónap Franciaország után nem volt egy álom meló...

Az eddigiek alapján gondolom megint kaptál egy megjátszható passzt az élettől...

Igen, Algériából érkezett egy felkérés: kellene egy ember aki az ottani dohányipari mérnök képzésben tanárként részt tudna venni, dohányipari technológiát kellene tanítani a helyi Könnyűipari Egyetemen. Hála istennek annyira közszájon forgott a nevem, hogy azonnal eszébe jutottam valamelyik döntéshozónak és megkínáltak a kiküldetéssel. A kutatóintézetben vagy 8 másik embernek volt sokkal profilba vágóbb tapasztalata, de valahogy szerintem szerettek volna a falakon kívül tudni, úgyhogy már csak egy kérdés volt nyitva. Mennyi a fizetés? Ha a feleségemmel megyek akkor 1200 USD - 1982-t irtunk, a magyar fizetésem olyan 50 USD-nak felelt meg. Nem volt több kérdésem :-) Csodás volt az az egy év mint élettapasztalat, a francia nyelvtudásomat nagyon felturbózta, szakmailag azonban semmit nem adott.

Algéria után hol folytattátok?

Próbáltam én mindent, bejelentkeztem a Phillip Morris-os kapcsolatoknál, hátha lenne valamilyen állás külföldön de sajnos nem akadt semmi, így hazatértünk. Újra visszatértem a budapesti céghez de a kartotékok helyett egyre inkább az idelátogató külföldi delegációkkal foglalkoztam - az aktív francia nyelvtudásom miatt a főnökök előszeretettel bízták rám a látogatókat. Itt aztán amikor a szituáció lehetővé tette, bepróbálkoztam a külföldi vendégeknél - nincs-e bármilyen szakmai lehetőség az országukban, nagyon szívesen mennék :-)

Egy jó darabig nem volt szerencsém. Akadt persze néhány dohányátvétel a szocialista blokkban ami szinesítette a mindennapokat. Albániából, Bulgáriából több ezer tonna mennyiségben vásárolt az ország akkoriban keleti dohányt.

Aztán az egyik görög dohánykereskedőnél rám mosolygott a szerencse: egy ösztöndíjat ajánlott Görögországban - menjek és tanuljak a keleti dohányok manipulációjáról, legyek szakértője ennek a témának mert az jó lesz nekem és majd neki is.

Amennyire ismerlek, ezen a lehetőségen sem gondolkoztál sokat :-)

Valóban nem. A főnökeim örültek, hogy megint eltűnök egy időre, nem leszek láb alatt. 2 hónap intenzív tanulás volt, amit megfejeltek 1 hónap családi nyaralással. Rengeteget tanultam, nagyon érdekes időszak volt. A mai napig meg van annak a két hónapnak a teljes dokumentációja. Fajták, szortírozás, feldolgozási technológia mellé még ízelítőt kaptam a dohánykereskedelemből is. Mikor hazaérkeztem Magyarországra viszonylag teljes képem volt a görög dohánykeresekedelem témakörében. 

Görögországban melyik termőterületeken, régiókban voltál?

Elsősorban Macedónia, aztán Xanthi, Drama városok térsége, Langadikia. A dohányfajták amelyekkel lehetőségem volt megismerkedni a jellemzően kisebb levelű Dráma, illetve a hegyi Basma illetve Jebel tipusú dohányok amelyek igazi “fűszerek”. Aztán voltak azok a dohányfajták amelyeket a hegyek szoknyáin neveltek - ezek szinte nem kaptak esőt egész évben, kénytelenek voltak beérni a reggeli harmattal - ezáltal levelük fantasztikusan finom erezetű maradt, nem alakultak ki a levélben vastag főerek. Ezek a dohányok hihetetlenül jó égési tulajdonságokkal rendelkeztek, nagyon jó töltődohányai voltak a cigarettáknak. A Jebel dohányok még kevesebb nedvességgel és tápanyagfelvétellel beérték, gyakorlatilag harcoltak az életben maradásért a sovány, rendkívül köves talajon. A nagyon erős napfény ellen úgy védekezik a növény, hogy a levelén gyantás szőröket növeszt, hogy minimalizálja a kipárolgást, a nedvességveszteséget. Ezek a gyanták aztán azok, amelyek felelősek a keleti dohányok különlegesen fűszeres ízeiért, értékéért. A dohányt szüretelik, a napon szárítják, kicsit visszanedvesítik az ideális szintre és a megfelelő minőségi osztályozás után már mehet is a kereskedelembe.

                                                                                 Görögország, a Drama régió

Gondolom azután a görög tanulmányút után aztán már tényleg valami csúcs állás várt a magyar dohányiparban... 

Ki kell ábrándítsalak, hazatérve megint visszakerültem a kartotékrendszerbe, a bálák nyilvántartásába, nagyon szenvedtem. Olyan 1-1.5 év után mutatkozott megint a reménysugár - a minisztériumban felmondott a dohányipar szakreferense, a főnököm megkérdezte nem lenne-e kedvem kipróbálni magam abban az állásban. Az akkor fizetésem 2.5-szeresét ajánlották, úgyhogy ezen sem sokat gondolkodtam, elvállaltam. Így lettem 1985-ben főelőadó, a dohányipar szakreferense a Mezőgazdaság és Élelmezésügyi Minisztériumban ahol aztán egészen 89 végéig dolgoztam.

Említetted a beszélgetésünk elején, hogy amikor elindultál a dohány irányába, akkor még nem voltál tisztában azzal, hogy igazából egy nagyon mélyen gyökerező családi indíttatás az ami talán ebbe az irányba vezetett.

Igen, a minisztériumi évek alatt kicsit beleástam magam a családom történetbe, ez volt az időszak amikor a már említett Pazár Dániel nevű ősömről az irattárakban megtalalált feljegyzések alapján kirajzolódott annak a Gömör vármegyei kisnemesnek a képe aki a felvidéken meghonosította a dohánytermesztést. Ami a sorsszerűséget még döbbenetesebben igazolta az az, hogy míg I. Pazár Dániel az Andrássy-ak hűbérese volt, addig az én főnökömet a minisztériumban szintén Andrássy Istvánnak hívták :-) Nincsenek véletlenek.

Hogyan élted meg a Rendszerváltást?

A dohányiparban az átmenet különösen vadul ment végbe. Az ország a 80-as évek végére csőd közeli helyzetbe jutott, Grósz Károly az eladó cégek listájával járta a világot és a magyar dohányipar cégei a lista elején álltak...Ment a kótya-vetye. Ennek a rettenetes folyamatnak az elejét még megéltem 89-ben a minisztériumban, de aztán inkább elköszöntem. 

Sokat beszéltünk akkoriban a görög dohánykereskedő ismerősömmel egy közös cég alapításáról - ennek 89-ben jöt el az ideje. Én vittem a cégbe a dohányipari tudást, vettünk fel jópár külkereskedelmi szakembert. Cégünk, a DOKER Dohány Kereskedelmi és Szolgáltató Kft., a magyar dohányipar romjain megmaradt cégeknek végzett külkereskedelmi szolgáltatást plusz támogatást nyújtott az elfekvő készleteik értékesítésében. Akkoriban hatalmas mennyiségű eladatlan cigaretta készleteik voltak a magyar dohánygyáraknak, az országnak meg nagy igénye a devizára így beszálltunk a készletek értékesítésébe.

Hihetetlen érdekességek fordultak elő akkor a dohánypiacon, többbek között a “negatív árú” dohánykészletek esete. Sokszor előfordult, hogy például Olaszország olyan mértékben  támogatta a dohánytermesztést és saját gazdáit, hogy az eladatlan készletek kezelésére fizetett azért, hogy valaki elvigye az árut.  Ha elhoztál 1000 tonna dohányt, akkor kilónként 13 centet kaptál érte. Ezt aztán elvitted a Románokhoz és rendes, pozitív áron váltál meg tőle. Aztán például a szírek el voltak adósodva a csehek felé, és nem tudtak fizetni. Csehország a piacon árusította ezt az adósságkvótát, mi vettünk belőle és dohányban levásároltuk Szíriában. A szír dohánykereskedőkkel történő üzletelés azért hordozott némi személyes biztonsági kockázatot, ezeket bele kellett kalkulálni akkoriban :-) Azért csodálatos idők voltak ezek, ekkor volt alkalmam megnézni az akkor még prosperáló Latakia tartományt is Szíriában amit azóta persze letarolt, megsemmisített a hosszú háború. 

                                                                       Szír dohányok átvételre várva

A történetben már a 90-es évek elején járunk, mi történt veled ezután?

A magyar dohányiparból a 90-es évek közepére gyakorlatilag semmi sem maradt. Szétprivatizálták, elhordták ami érték volt. A helyükre érkezett multicégeknek rám már nem volt szükségük. A közös vállalat közben szépen lassan elhalt, nem volt már forgalmunk. A dohány világpiacán is hatalmas változást hozott egy globális peronoszpóra járvány ami letarolta az afrikai, kínai illetve braziliai ültetvényeket - éveken keresztül volt alapanyaghiány a piacokon, nem volt mivel kereskedni. Ez, mint ahogy bármely más szektorban is történik ilyenkor, a kereskedelmi piac koncentrációját hozta el: a hatalmas, tőkeerős, túlélni képes cégek átvészelték a nehéz éveket és felvásárolták, beintegrálták a kisebb cégeket. Ez például olyan helyzeteket eredményezett mint ami Görögországban történt - a globális multinacionális késztermék gyártó óriás kijelentette, hogy nem hajlandó 150 dohánykereskedelmi céggel dolgozni, 1 maradhat talpon. Így is lett. Törökországban a 450 kereskedőből maradt 1 cég. 

Ha jól értem akkor a dohányipar szépen lassan eltűnt alólad. Maradt még valami amivel a közelében tudtál maradni?

Még a minisztériumi időszakomban jelentkezett be a francia dohányipar, hogy szeretnének valamit kezdeni Magyarországon. Akkor már mindenkinek volt licensz márkája, csak a Sátoraljaújhely maradt külföldi cigaretta nélkül, őket próbáltuk összehozni a SEITA francia céggel. Kértük, hogy a Gitanes-t hozzák el Magyarországra, azonban ők a Galoises Blonde-ban láttak fantáziát. A tárgyalások után aláírtuk a licenszszerződést, és a feleségem aki a második gyermekünk megszületése után éppen szabad volt, elvállalta a SEITA magyarországi képviseletét. Ebből lett aztán a SEITA Magyarország KFT. ahol a feleségem mint vezető marketinges dolgozott évekig, egészen addig amíg a SEITA több körös tulajdonoscseréje következtében utód nélkül megszünt. Csodálatos időszak volt, terveztük a PR és Marketing akciókat, rendezvényeket, aztán ez is elmúlt.

Hogyan lett az Anna Trafik?

Amikor jött a trafik koncesszió, akkor azt gondoltuk a feleségemmel, hogy valószínűleg rendelkezünk már ezen a területen annyi tapasztalattal, hogy meg tudunk írni egy pályázatot. Így is tettünk, és így lett a miénk Magyarország 1.-es számú koncessziós engedélye. A bolt idén lett 7 éves. 

Így a vége felé azt hiszem időszerű rákérdeznem. Hol jön képbe a pipa? Én már pipásként ismertelek meg, a cigarettadohány mellé mikor érkezett meg a pipázás?

Abban a 12 évben amit már nem egy dohányiparral  kapcsolatos cégben töltöttem, nem is dohányoztam. Valahogy nem éreztem szükségét. Ahogy viszont megjött a trafik koncesszió és megnyitottunk, én hivatali kötelességemnek éreztem, hogy végigszívjam a kínálatot mert kiváncsi voltam, hogy mi változott az alatt a 12 év alatt amikor nem gyújtottam rá. Cigaretta fronton sajnos nagyon sokat romlott a minőség, lesújtó volt szembesülni a változással. Érdekes módon az egyetlen cigaretta ami megmaradt olyannak amilyen volt az a magyar Symphonia. Igazi dohányízt keresve végéipróbáltam a sodródohányokat is - nem találtam meg amit kerestem. Ott voltak még a boltban a pipadohányok, hátha ezekkel rátalálok az igazi dohányélményre. Volt egy viharvert, a családot már megjárt, öreg Körös pipám, azzal álltam neki a dohányok tesztelésének.

Az első dohány amit megkóstoltam az a Mac Baren HH Vintage Syrian dohánya volt. Elszívtam egy tömettel és megnyugodtam. Van még jó dohány, van még szakmai becsület :-)

Végigkóstoltam a pipadohány szortimentet, találtam jót és kevésbé jót. Nagy kedvencem volt a Peterson aminek kinálatában jó aromatikok is voltak, de a nagy favorit volt tőlük az Irish Oak, a 3P,  a University Flake.

Mindjárt az elején elkezdtem írogatni az elemzéseket akkor még a pipaklub.hu fórumába illetve a Magyar Pipatórium Fórumra, Brassens néven. Akkoriban nagyon népszerűek voltak ezeken a fórumokon a rövid dohányelemzéseim, ekkor váltam tulajdonképpen a pipás közösség ismert tagjává.  

Alig 1.5 órája beszélgetünk és azon gondolkodom ahogy hallgatlak, hogy mi ennek a gazdag életpályának a titka? Úgy tűnik a lehetőségek mindig megtaláltak téged.

Igen, én magam sosem kerestem az új utakat, az elágazásokat, ezek a lehetőségek maguktól jöttek, a dolgok csak “megtörténtek” velem. Talán egy dolog van ami szerintem fontos - és ezt mindenkinek elmondom amikor arról hallok, hogy valaki kétségbeesetten hezitál és gondolkodik egy felajánlott lehetőséget illetően. Az én életem a tökéletes példa arra, hogy az Élet által feldobott labdát meg kell játszani. Mindíg meg kell játszani! Még ha úgy érzed először, hogy nem az van benne amit vártál, akkor is, szedd össze magad és üsd meg azt a labdát teljes erőből aztán ne add fel ezen a ponton, hanem hozz ki a játszmából mindent amit tudsz. A magyar tanárom a gimnáziumban azt mondta, “Olyan vagy fiam mint egy bulldog, amire ráharapsz azt nem engeded!” - teljesen igaza volt :-)