Mesélnétek egy picit a pipás közösség számára talán kevésbé simert “hátországotokrol”?

Joe: a 20-as és 30-as éveimet tipikus budapesti belvárosi bohém zenészként éltem, az Oktogonon laktam egy pici, tetőtéri művészlakásban. Reggel lementem a Liszt Ferenc térre kávézni, croissan-t enni a többi festőművésszel, szobrásszal, és ehhez az életvitelhez nagyon jól passzolt, hogy elkezdjek szivarozni. Egy biró barátom fertőzött meg vele, és a szivarokhoz való vonzódásom annyira komollyá vált, hogy egy müncheni koncertkörút során, Hubernél még egy humidort is beszereztem a szivarok tárolására. Ez 2008-2009 környékén lehetett, és amikor 2012-ben kiköltöztünk az Egyesült Államokba, a humidoromat is vittem magammal. Sajnos Floridában aztán már nem maradt aktiv használatban a szivartartó doboz: egészen egyszerűen nem igazán volt lehetőségem rágyújtani, valahogy telibe találtuk az általános dohányzásmentes hangulatot valamint igazán sem pénzem, sem igazi ihletett, megfelelő helyem sem volt a szivarozáshoz. Ebben az időszakban tehát abbamaradt a füstölés minden vállfaja.

Na de térjünk vissza a zenéhez, mint hátországhoz és kontinenseken átivelő vándorlásunk igazi okához. A zene a családban mindig is kódolva volt - anyai nagyapám cigányprimás volt egy budapesti étteremben, apám klarinétozott, egészen a születésemig. Nekem a családi döntés értelmében a hegedű rendeltetett. Ez egészen addig tartott amig 4 év kinlódás után, látva, hogy még mindig csak az első év anyagánál tartok, szüleim engedélyezték, hogy abbahagyhatom a hegedülést amennyiben egy más hangszerrel folytatom zenei tanulmányaimat. Ekkor olyan 12-13 éves lehettem, és apám egy kazettájának hatására - Fred Astaire-t Benny Goodman zenekara kisérte -, valamint a szteptáncos filmek szeretete okán is a klarinét mellett döntöttem. Apám ekkor elővette a születésem óta nem használt hangszerét, megmutatta hogyan kell összerakni és elkezdtem rajta tanulgatni. Ez volt májusban, és én ugyanazon év októberében már a Hotel Flamencoban zenéltem mint fiatal tehetség s aztán nem szabadultam a hangszertől. Már a kezdetektől jazzt akartam játszani, nekem ezt rendelte a sors :-) 

Anett: Már kisgyerekként a művészetek és a szinház rabja voltam. Mindig az volt az álmom, hogy világhirű festő leszek valahol Párizsban. Sajnos nem kaptam meg hozzá a kellő tehetséget, igy hamar le kellett szállnom a földre :-) 2010-ben végeztem diszlet és jelmeztervező asszisztensként. Utána átmenetileg elfordultam a szakmától de egy véletlen visszaforditott és igy kezdtem el szorosan együttműködni Udvaros Dorottyával. Az öltöztetője és személyi mindenese voltam, és neki köszönhetően találkoztunk Józsival is a szinházban. Annyira beszippantott ez a világ, hogy az Operettszinházban is állandó helyem lett, miközben Dorottyával szépen lassan bejártuk az országot. 

Filmeken is dolgoztam makettezőként. Amire nagyon büszke vagyok, az a Borgiák cimű sorozat, hihetetlen élmény volt közreműködni benne.

A szinházi életnek véget vetett az Ausztráliába költözés - ott divattervezést tanultam, de az egyetlen valóban hasznos tantárgyam a számitógépen való tervezés volt. Emiatt kezdtem el hobbiból grafikázni, amely tudás mára egészen remek szintre fejlődött. Később a fotózás szele is megcsapott és ezt gyakorlom most is amikor az időm úgy engedi.

Joe, ha jól értem, akkor a zenélés mellett kénytelen vagy még egyéb munkahelyet is fenntartani, igaz?

Hát igen, ezt a művészi szabadság megőrzése miatt kellett és kell ma még inkább fenntartanom. 20 évvel ezelőtt amikor én igazi jazzklarinétossá váltam, Magyarországon a Lagzi Lajcsi nevével fémjelzett “dáridós” stilus dühöngött. Az egyszeri fúvószenész eldönthette: csatlakozik a fősodorhoz, jól keres, de jóval lejjebb ad a nivóból és adja a nevét valamihez ami távol áll tőle, vagy inkább hátrébb lép és marad annál a stilusnál  amit igazán szeret, viszont elfogadja, hogy bizony ritkábban hivják, kevesebb a jövedelme a zenélésből. Én ez utóbbi utat választottam. Kiegészitő keresetnek adódott egy lehetőség és én főállásban egy autók automata váltóinak szerelésével foglalkozó cég beszerzőjeként kezdtem el dolgozni. 3 és fél évet töltöttem ott, a napjaimat alkatrész nagykerek, autóbontók között töltöttem. Aztán műszaki vizsgáztató lettem, mindezt azért, hogy a zenei karrieremben megválogathassam, hogy kivel, és főként milyen zenét játszhatok. 

Sokáig voltam aztán masszőr is, de végül újra visszataláltam az autós vonalra, egy autóalkatrész nagykereskedelmi cég kiszállitójaként dolgozom jelenleg. 

Emlitettétek, hogy éltetek külföldön is - az USA-n kivül merre, és melyek voltak a kedvenc helyszinek?

Anett: Florida után Ausztráliában is éltünk egy évet 2015-ben, Queensland fővárosában Brisbane-ben. Ez a költözés egy hirtelen döntés eredménye volt, tanulóvizummal mentünk ki - én voltam a tanuló :-) - Joe pedig elkisért mivel ez a vizum lehetővé tesz a házastárs számára napi 4 óra legális munkavégzést is. Brisbane-ben divattervezést tanultam, illetve igazából tanultam volna mert sajnos nagyon hamar kiderült, hogy ez a földrész nem véletlenül hires az igazán “laid-back” lakóiról: a divattervezési lehetőségeim a fürdőruha, rövidnadrág mélységében maradtak én meg persze inkább a klasszikus francia, angol, észak-amerikai haute couture-re lettem volna igazábol kiváncsi. Röviden összefoglalva szakmailag ez egy év szenvedés volt.

Ami egyértelműen pozitiv emlék marad Ausztráliából az az ott élő nagyszámú ázsiai kolónia volt. Én nagyon szeretem ezt a kultúrát, az embereket, igy a szabad időmet jellemzően ázsiaiakkal töltöttem. Ez persze a mai napig hallatszik sajnos az angolomon :-) de baromira élveztem a velük töltött időt. Pár napot Sidney-ben is sikerült aztán eltöltenünk ami szintén pozitiv élményként maradt meg a számomra.

Joe: Sajnos meg tudom erősiteni amit Anett emlitett, Ausztrália - az Egyesült Államokban, Floridában töltött időszakunk után baromi nagy csalódás volt. Pedig én nagyon mást vártam. Az első nagy csalódást a 4 órás munkát lehetővé tevő tanulóvizum gyakorlati korlátai jelentették - kisegitő illetve takaritó munkákon kivül mást nem tett lehetővé. Nekem egyébként nagy szerencsém volt, hogy összeismerkedtem itt egy magyar sráccal aki bevezett a helyi használt autó árverések világába - a liciteken megvett autókat kipofoztuk és jellemzőn sikerült utána ezeket némi haszonnal értékesiteni. Aztán e mellett a másik elfoglaltságot az jelentette, hogy egy szintén itt megismert olasz gitáros sráccal utcazenészkedtünk heti 5 napot ami persze főleg arra volt tökéletes, hogy szépen karban tudjam tartani a klarinét tudásomat. De mindez nem volt elég ahhoz, hogy a lakásban előforduló hüvelykujjnyi méretű csótányok es tenyérnyi pókok által erősen aláásott komfortérzetünkön javitson :-)

Azt hiszem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy Florida toronymagasan élhetőbb és nagyobb élmény volt számunkra mint Ausztrália. Valahogy nekem az amerikai életfelfogás nagyon bejött, és az is kiválóan leirja az ottani emberek közötti különbséget, hogy a 1.5 év Floridában töltött időszakból a mai napig tartó barátságok, aktiv ismeretségek maradtak fenn - Ausztráliából sajnos nem sikerült barátságokat “hazahoznunk”.

Miután belekóstoltatok a külföldi - ráadásul elég távoli - életbe, újra útrakelnétek ha úgy hozná a sors vagy erősen kötődtök Magyarországhoz?  

Ez egy nagyon érdekes kérdés, és azt kell válaszoljam, hogy jelenleg is gondolkodunk az újabb költözésen, ezúttal Németország vagy Ausztria a kinézett célpont. A költözési terveink oka a jelenlegi politikai helyzet, az uralkodó közérzet, a közélet hangulata és persze a megélhetés biztositásának kombinációja.

Erről a témáról a személyes érintettség - én 2011 óta élek külföldön - kapcsán is beszélgethetnénk még sokáig, de azt hiszem nagyon messze vezetne. Térjünk is vissza a blog fő témájára, hadd tegyem fel az alapkérdést, hogyan találtatok rá a pipázásra?

Joe: Anett elmondja majd az ő verzióját, nekem a pipázás kezdete 2016 karácsonyára datálódik amikor is Anett meglepett engem egy rendkivül elegáns, zöld szinű Paronelli pipával és mellé egy csomag Captain Black dohánnyal. Imádtam ezt a pipát és nagy lendülettel léptem ki vele az erkélyre ahol persze realizáltam rögtön, hogy ez a kezdet nem lesz egy “könnyű séta a parkban” :-) Szél volt és farkasorditó hideg, a gyufáim egymás után aludtak ki még mielőtt bármiféle parazsat tudtam volna produkálni - nem ragozom, keserves volt. De már akkor is magával ragadott a pipázással járó pepecselés, készülődés izgalma. Családi indittatásról nem beszélhetek, senki sem pipázott a családban, én még a cigarettát sem igazán próbáltam. A nehéz kezdeten sem segitett át tapasztaltabb pipás, érdekes módon az első használható ötleteket a Pipatórium eladója adta: ha az utcán egy pipás környezetében számomra vonzó illatot érzek, akkor bátran kérdezzem meg az illetőt, milyen dohányt sziv. Ez be is vált: a pipások közismerten barátságos, közlékeny, segitőkész emberek - igy találtam rá a Captain Black után a második dohányomra, az Amfora Full Aroma keverékre. 

Anett: Hadd tegyem teljessé a Joe által elmondottakat azzal, hogy hogyan is lett ez a zöld Paronelli az ő karácsonyi ajándéka. Az egészért talán Sherlock Holmes tehető felelőssé :-) Az emlitett karácsony előtti időszakban rengeteg Sherlock Holmes filmet néztünk Joe-val és nekem nagyon megtetszett a pipázó karakter. Ez egyébként még a Jeremy Brett féle, neo-klasszikus sorozat volt ahol még nem volt tabu a pipázás - az új, egyébként szintén zseniális, Benedict Cumberbatch által fémjelzett szériában már csak egy-két részben látjuk hősünket pipázni. Emlékszem, hogy karácsony előtt, nagyon kevés pénzzel a zsebemben de nagy tervekkel mentem be Budapesten a Pipatóriumba ahol egy nagyon kedves eladóval hozott össze a sors. Tétova kérdésemre miszerint pipát vennék a páromnak, pillanatok alatt pakolt ki elém rengeteg pipát, de valahogy egyik sem volt szerelem első látásra. Már ott tartottam, hogy csalódottan feladom a projektet, amikor az egyik tárlóból elém tette a zöld Paronellit. Ő volt az. Ez kell nekem, gondoltam de aztán belémhasitott a felismerés, hiszen nagyon kevés pénzem volt: ez biztos nem fér bele a keretbe. Félve az várható választól remegve közöltem az eladóval, hogy mennyi a költségkeret - erre ő kis mosollyal a szája szegletében azt mondta: hölgyem, valahogy megegyezünk. A pipa mellé minden kiegészitőt összekészitett, még dohány is került a csomagba (a már emlitett Captain Black). Nem tudom, talán az agyára mentem már és szabadulni akart tőlem, de én inkébb a jó szivének tudom be - azóta is nagyon hálás vagyok ennek az úriembernek. 

Ahogy Joe is elmondta, az elején nem igazán voltak pipás ismerősei, egyedül pipázni meg nem szeretett, igy egy napon beállitott egy - állitása szerint - női pipával, amiről aztán később kiderült, hogy igazából egy kóstoló pipa. Innentől én is csatlakoztam hozzá. Időközben hozzám került egy igazán női, hosszúszáró pipa is amely azóta is nagy kedvencem.

Anett, fel kell tegyem a kérdést ami valószinüleg már a könyöködön jön ki: milyen megjegyzéseket, véleményeket kapsz női pipásként?

Igazából nem kaptam még semmilyen negativ reakciót, sőt inkább csak igazán pozitivakat. Mindenki azt mondja, hogy ez nagyon menő. Azt veszem észre, hogy a női pipásra kicsit irigykednek is az emberek - valahogy ez még önállóbbá, érdékessé, már-már misztikussá teszi egy nő karakterét.

Mi az ami vonz a pipázásban?

Anett:  Kezdjük azzal, hogy mi az ami nem :-) Engem például az előkészület, a tömés halálosan idegesit, úgyhogy sokszor inkább megkérem Joe-t, hogy “állitson be” nekem mindent, hogy nekem már csak magával a nettó pipázással kelljen foglalkoznom. Nekem a pipázásban az a hihetetlen nyugalom és szinte meditációs állapot tetszik aminek elérése már igazán luxusnak számit ebben az örült, folyamatosan pörgő életünkben.   

Joe, mennyire ismert a zenész kollégáid számára, hogy te pipázol? Milyen kommenteket kapsz ennek kapcsán?

Joe: ez nagyon érdekes mert rólam viszonylag lassan derült ki a zenésztársaim körében, hogy pipázom. Ennek oka rendkivül praktikus és egyszerű - koncertre igyekezve a kocsiban nincs lehetőségem nyugodt pipázásra. Aztán a beállásnál, felkészülésnél szintén nem, majd jellemzően a koncertek után sincs még egy laza 1.5 óra arra, hogy elővegyem a pipát és szép komótosan elszivjak egy tömetet. Igy el sem viszem a pipát és a felszerelést egy koncertre mert teljesen felesleges. Ami érdekes meglepetés volt az az, hogy a pipázásról beszélgetve a zenésztársakkal többről kiderült, hogy ő is bizony pipás de hasonló okok miatt nem hordja magával. Holnap például az éves Aranyfüst Pipaversenyen Gáspár Pali bendzsós kollégámmal - az 1988-as Ki Mit Tud győztesével -  fogunk zenélni, aki szintén nagy pipás aki egészen fiatal kora óta pipázik. Bármikor szóba jön a kollégák között, nem jövök ki rosszul a pipás hobimmal, inkább pozitivak a kommentek. Aztán, nekem ez a különcség bőven belefér: igy is fehér holló vagyok a jazzklarinéttal a zenészek között, a pipa már csak hab a tortán :-)

Bármilyen negativum jelentkezik a pipázás miatt ami esetleg rossz hatással van a klarinétozásra? Gondolok itt teljesen laikusként szájszárazságra, stb.

Nem, nem tapasztaltam semmi ilyesmit, persze az is igaz, hogy mint mondtam nem igazán fordul elő, hogy egy koncert előtt elszivok egy pipát. Egyébként sosem volt ilyen problémám, nem kellett a szakmában szokásos citrompótlós segitséget igénybe venni sosem, hogy ne száradjon ki a szám :-)

Hol tartotok most éppen a pipás evolúciós görbén? Gyűlnek a pipák vagy beállt a számuk? Próbálgattok különböző tipusú dohányokat vagy már van egy-egy stabilan kedvenc keverék?

Joe: hát ez jó kérdés...nehéz ügy ez mert az ember könnyedén bele tud veszni a pipák világába,  a gyűjtögetés költséges és egyre mélyebb bugyraiba :-) Én megpróbálom ettől távol tartani magam, jelenleg 6-7 szűrős pipám van, nem is nagyon tervezek többet. Az első pipa ugye egy Paronelli, egyenes pipa volt és igazából ezek váltak be mert a hajlitott pipákkal az a tapasztalatom, hogy a füst könnyen az orromba száll és ez irritál. De ez nem egy betonszilárd szempont, igazából amelyik pipa megszólit, és beleszeretek valamiért akkor az szinte alaktól függetlenül bekerülhet a gyűjteménybe. A legutóbb például Szabóéknál (Szabó Pipagyár, Nagykőrös) az egyik mentorom, Verhás Tamás talált egy nagyon szép pipát az egyik dobozban. Én is belenéztem ebbe a dobozba ahol egymás hegyén-hátán rengeteg pipa volt beöntve és a doboz aljáról rám mosolygott egy gyönyörű Design Berlin - teljesen véletlenül ez is zöld - pipa aminek velem kellett jönnie :-) Igy zajlik nálam egy szerelem első látásra.  

A dohányok tekintetében is nagyjából megvan, beállt, hogy mi az amit szeretek. Egy ismerősöm olyan másfél évvel ezelőtt ajánlott egy nagyon érdekes dohányt ami a Holger Danske mangó-vanilia aromatikus kombinációja. Ez egy lágyabb izű, gyengébb dohány és amikor bekerültem a Pipa Klubba, kaptam is zrikálást érte rendesen :-) Mindenki mondta, hogy hát azért az nem egy csúcsdohány...Apropó Pipa Klub - a hetente Budapesten összejövő csapat klubestéi fantasztikus élményt jelentenek, a csapat stabilan jelenlévő része mind nagy tapasztalatú, rendkivül barátságos és segitőkész pipás. Mindenki hoz valamilyen kedvenc dohányt, folyamatosan megy a kóstolgatás, egymás dohányainak cserélgetése. És érdekes módon az én először leszólt mangós-vaniliás Holger Danske dohányomat többen is végül a “hát azért ez nem is olyan rossz” jelzővel illették, úgyhogy azért én sem maradok szégyenben :-)

Ha össze kellene foglalnom a dohányizlésem jelenlegi állapotát akkor azt kell mondjam, hogy én egy abszolút aromatikus dohány kedvelő vagyok - lehet, hogy ez a viszonylagos kezdőségemnek is betudható meg talán annak is, hogy én sosem dohányoztam tehát én elsősorban nem a természetes, adalékmentes dohányizt keresem a pipafüstben. Ami még szintén biztosnak látszik, hogy a latakia egyértelműen nem az én világom, nem tudtam még olyan dohányt kóstolni ebből a családból ami izlett volna. Az aromatikus dohányok közül kóstoltam mostanában még az Amfora n.2-t és n.8-at, ez utóbbival nagyon elégedett vagyok, nagyon tetszik. Ezen kivül a Rattray’s Winter Edition 2019 limitált szériás dohánya ami nagyon izlett - diós, karamelles aromatik - de sajnos ez elfogyott és már nem kapható.

Anett: Az én esetemben a pipakollekció stagnál a két darabnál és ez teljesen jó igy. A dohányokat tekintve az izlésem egyértelműen az aromatikus dohányok felé húz. A fél életemet szinházakban töltöttem, és ott nagy divat volt a cigaretta, amelynek erős szaga mindig taszitott. Amire azonban nagyon rákaptam akkoriban - hála istennek kivezették Magyarországról, mert nagyon rajta tudtam volna maradni - az a Djarum Black szegfűszeges cigarettája volt. Ez az édesszájússágom megmaradt a pipadohányok területén is - minél édesebb, aromásabb egy dohány annál esélyesebb, hogy nekem meg fog tetszeni. A másik fontos szempont - és ezen néhányan mosolyogni fognak, és jópáran talán titokban egyetérteni velem -, hogy a doboz design-ja megfogjon. Azaz szép, esztétikus legyen. Imádom talán ezért is a különböző karácsonyi, illetve nyár környékén kiadott limitált, jellemzően 100 grammos fémdobozos keverékeket. A már emlitett, általunk nagyon kedvelt Rattray’s téli kiadása is igy került hozzánk.  

Joe Fritz jazzklarinétos munkásságába a Youtube videomegosztón kóstolhatsz bele, illetve a http://adamboor.wixsite.com/fritzjazz weboldalon. Anett képeit a fritzanett Instagramm oldalon nézhetitek meg.